Míg tehát ők dolgoztak, Orosz Mihály Zoltán polgármester Nyíregyházán demonstrált. Azt könnyen be lehetetett azonosítani, hogy az említett fehér koporsó a „vidéket” jelképezte, amely a közigazgatási reform következtében „gyilkosság” áldozata lett, de magán a polgármesteren nem könnyű eligazodni. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei 1800 lelkes települést 2005 óta vezeti függetlenként, s jobbikos szimpátiáját jelzi, hogy már 2007-ben meghívta Érpatakra a Magyar Gárdát és a Nemzeti Őrsereget egy felvonulásra, amelyen ő árpádsávos karszalagban jelent meg. A megjelenésére azóta is különös gondot fordít: olykor betyárjelmezben lép nyilvánosság elé, oldalán tarsolylemezzel, máskor terepszínű gyakorlóruhában, napszemüveges rohamsisakban, míg legutóbb egy konyári szélsőjobboldali megmozduláson darutollas kalapban szónokolt, buggyos nadrágban, csizmában. Végzettsége szerint matematika–fizika szakos középiskolai tanár és teológus: a Sophia Perennis Theológiai Akadémián szerzett teológiai doktori címet. Jelenleg a tudományos doktori fokozatán dolgozik, kutatási területe a következő: „Az üdvösség ember, az Isten eredeti képének helyreállítása a lélekben. A (metafiziko-tradicionális) transzcendentális pneumetopszichológia alapjai”.

Igaz, alkalmasint nem a teológia történetébe írja be majd a nevét, hanem politológiai lábjegyzet lesz belőle, hiszen ő dolgozta ki a ma már országszerte másolt „érpataki modellt”, amely a társadalmat „építőkre” és „rombolókra” osztja föl. A polgármester szerint nem számít, ha valaki cigány, arab vagy kínai, mert ha a rendet erősíti, akkor „építő” ember, a „rombolókat” viszont „móresre kell tanítani” – a dolog szépséghibája, hogy ő döntötte el, kik az „építők”, s kik a „rombolók”. De lássuk, hogy a Magyar megmaradásért című honlapon mit ír maga Orosz Mihály Zoltán: „Az Érpataki Modell Országos Hálózata az eddig felállított bázisok (Miskolc, Konyár, Sajóbábony, Nemti, Gyöngyös, Jászberény, Hajdúdorog) mellé várja új tagjait, akik közjogi frontharcosként a tettek mezejére lépve a negatív, romboló folyamatokkal szembe kívánnak szállni. Ezen frontharcos-jelölt lehet egy helyi lakos, egy civil szervezet képviselője, egy képviselő-testületi tag, vagy akár a polgármester. Az Érpataki Modell Országos Hálózata neki(k) elméleti és közjogi ismereteket, erkölcsi, spirituális, jogi támogatást, valamint gyakorlati-módszertani segítséget nyújt. (...) Az Érpataki Modell Országos Hálózata létrehozza az Országépítő Együttélés Cigánystratégiai Intézetet, ugyanis a magyarországi cigányságnak a közös országépítés révén egy sokkal méltóságtelibb szerepet szánunk, mint amit a felforgató háttérhatalom és magyarországi ügynökhálózata szánt a cigányságnak Európában a mélyzüllöttség megteremtésével és konzerválásával, valamint a beilleszkedés hiányának liberális jogvédelem általi fenntartásával. (...) Az eredményes integráció és az eredményes magyar–cigány együttélés kulcsa: a külső rassz vonatkozásában a vérségi, faji, biológiai származást, mint cigány származást meg nem tagadó, de a belső (lelki, szellemi) rassz vonatkozásában az önazonosság tekintetében kifejezetten a magyar műveltségre és tudatúvá való nevelés szükséges az óvodában, az iskolában, az utcán, a közéletben (mind a magyar, mind) a cigány származásúak tekintetében. (...) A társadalomzüllesztő neoliberális ideológusok és ezek hatása alatt lévő lakájpolitikusok számtalanszor próbálkoznak bizonyos cigány öntudat, cigány nemzettudat kialakításával, annak ellenére, hogy a nemzettudat az nem milliárdok integráció ürügyével való eltékozlása által alakul ki, hanem az emberfölötti inspiráltságú lelki-szellemi teremtés eredménye, melynek létrejötte bármely népcsoport esetében a jelen korban, mint a Hésziodosz-féle vaskor mai előre haladott fázisában szinte teljesen lehetetlen.”

Orosz Mihály Zoltán büszke arra, hogy a falujában a saját fogalmai szerint rendet teremtett, de ha olyannyira híve a törvények betartásának, akkor nem világos, hogy Érpatakon miért nem fizették ki a május elején esedékes segélyeket a szociálisan rászorultaknak. Ez ugyanis Érpatak legfrissebb botránya, s vélhetően nem is az utolsó. A segélyeket egyébként azért nem fizették ki, mert a polgármester nem írta alá a közös önkormányzati hivatal létrehozásáról szóló megállapodást Nagykálló városával.

A közös önkormányzati hivatalt 2013. március 2-ig kellett volna megalakítani, s habár az elmúlt hónapokban számos egyeztetés történt Érpatak és Nagykálló vezetése, valamint a megyei kormányhivatal között, megegyezés mégsem született. A kormányhivatal szerint „az érpataki polgármester látszólag együttműködött, de nem tette meg a szükséges intézkedéseket”. A kormányhivatal közleménye szerint „az érpataki lakosok segélyeinek kifizetésére azért nem kerülhetett sor határidőben, mert a két önkormányzat – Nagykálló pozitív hozzáállásának ellenére – nem kötötte meg a közös önkormányzati hivatal létrehozásával kapcsolatos megállapodást, másrészt mert nincs aláírt megállapodás a két önkormányzat között a járandóságok kifizetéséhez szükséges pénzösszeg biztosításáról. A kormányhivatal minden segítséget megadott ahhoz, hogy a jogosultak a szociális segélyeket, illetve az önkormányzat dolgozói a munkabéreiket határidőben megkaphassák, valamint hogy a közös hivatal alapításáról szóló megállapodást az érintettek megkössék. A bekövetkezett helyzetért a kormányhivatalt felelősség nem terheli.”

Annak ellenére, hogy sokan nem kapták meg a járandóságukat, a helyiek – köztük a közmunkások – nem tagadták meg a munkát. Láttam, szorgos munka zajlott nemcsak az árokparton, hanem a községháza helyi védettség alatt álló épületénél is, amelyet éppen felújítanak, s amely Móricz Zsigmond látogatásáról nevezetes. A központban tábla hirdeti, hogy „1916–1917-ben nagy írónk, Móricz Zsigmond itt hallgatta és figyelte a parasztemberek ügyes-bajos dolgait, melyeket feljegyzett, majd felhasznált műveiben ezen élménygyűjtő útját követően”.

Nekem viszont meg sem akarták engedni, hogy a közmunkásokkal elbeszélgessek: úgy látszik, Érpatakon olyan nagyra nőtt a rend, hogy munkavégzés közben idegenekkel szóba állni tilos. Legalábbis azt mondja a közmunkások brigádvezetője, egy fiatal, fekete hajú nő, hogy az asszonyoknak nem szabad velem beszélgetniük. Majd azt kérdezi tőlem:

– De miről szeretne? Nem értem, hogy mi a téma. Miről szeretne velük beszélni?

– Az életről – válaszolom.

– Az életről? Milyen életről? – néz rám értetlenkedve.

– Igen, az életről. Hogy milyen.

– Hát... – válaszolja kissé bizonytalanul, s látszik rajta, keresi a szavakat.

– Vagy netán azt akarja nekem mondani, hogy van olyan törvény, miszerint ezek az emberek nem beszélhetnek munka közben? – kérdem tőle, mire megkeményedik a tekintete, s rávágja:

– Egymás között beszélgethetnek! De riportot nem adhatnak!

– Miért nem?

– Miért, adhatnak? – néz rám fürkészőn.

– Miért ne adhatnának? Melyik törvény tiltja meg nekik?

Később összefutunk vele még a faluban, s csillogó szemmel újságolja, hogy éppen most beszélt rólunk a Nyíregyházán tartózkodó polgármesterrel, s látszik rajta, hogy a telefonhívás erőt adott neki. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy egy olyan ember sem akad, aki a véleményét a nevével vállalná.

– Énszerintem a polgármester teljesen megbolondult – mondja ártatlan egyszerűséggel egy bajszos, kalapos öregúr, s megkocogtatja a homlokát, jelezvén, hogy Orosz Mihály Zoltán esetében hol lehet a baj forrása. Majd azt mondja, hogy ő már ismeri óvodás korától fogva, de – teszi hozzá – „énszerintem gyereknek nem volt olyan zizis, mint polgármesternek”. Nézek rá, hogy a saját megjegyzésén fölnevet-e, de nem. Hiszen nem nagyon lehet nevetgélni olyan helyzetben, amikor egy aláírás elmulasztása egyúttal az étkezés elmaradását jelenti. Jobb esetben csak egy hétköznapi reggeli vagy vacsora marad ki, rosszabb esetben a vasárnapi ebéd is. Pedig Érpatakon sok háznál a csirkefarhátból főzött pörkölt jelenti a vasárnapi menüt, annak kilója ugyanis most csak kétszáznyolcvan forint.

– Nem tudjuk, hogy mit fogunk enni – mondja egy asszony. – Nem kaptuk meg az ötezer-kétszáz forintos lakásfenntartási segélyt, a tizenhétezer forintos gyermekvédelmi támogatást és a huszonkétezer forintos szociális segélyt se. Minden forint számítana, mert közmunkásként havonta összesen negyvennyolcezer forintot kapok, a férjemnek tavaly óta nincs állása, és eltartunk három gyermeket. Van egy kis földünk is, zöldséget termesztünk magunknak, de tudja-e, hogy mennyiért szántotta ki egy traktoros? Harmincezerért! A családi pótlékból raktam félre, hogy ki tudjam fizetni. Erre föl múlt héten nem kaptuk meg a jussunkat!

– S mivel magyarázta a polgármester, hogy nem kapták meg a pénzüket? – kérdem tőle.

– Azzal, hogy nem tud megegyezni a nagykállói polgármesterrel. De nekünk mi közünk ehhez?

– S magának most mennyi pénze van?

– Semennyi. A számlámon múlt héten még háromezer-kétszázhúsz forint volt.

– Akkor mi lesz hétvégén az ebéd?

– Nem tudom. Van még egy kis szalámi, talán melegszendvicset tudok csinálni a gyerekeknek.

Beszélgetek egy másik asszonnyal, aki ebédel éppen: vajas kenyeret. De hozzáteszi, hogy még van két zsömléje. Az ő férje is állástalan, ketten élnek havi negyvenkilencezer forintból. Azt mondja, csirkenyakból szokott pörköltöt főzni, nincs pénze drágább húsra. Kérdem tőle, disznóhúst mikor főzött utoljára, de a fejét rázza.

– Nem tudom, talán karácsonykor.

Érpatakon gyorsan híre megy, hogy újságíró van a faluban, és jönnek is sorban az emberek: panaszkodnak a polgármesterre. Feltűnő, hogy közel hajolnak hozzám, s lehalkított hangon beszélnek.

– De miért suttog az utcán? – kérdezem egy negyven körüli férfitól, mire egy közelben álló nőre mutat:

– Az ott a polgármester besúgója. Kis seggnyaló.

Aztán elárulja, hogy szerinte Orosz Mihály Zoltán diktátor, aki azt hiszi, hogy az élet csak a fegyelmezésből áll, miközben ő maga nem fegyelmezi magát, és mindenkit szidalmaz, aki nem ért vele egyet. Ezt hamarosan én is megtapasztalom: Nyíregyházán, a fehér koporsó mögött szeretnék interjút készíteni a polgármesterrel, de pár perc után feladom. Hiszen rögtön a liberálisokat kezdi szidni, majd mereven előreszegezett ujjal, emelt hangon kioktat, figyelmeztet és fegyelmez, mintha a beosztottja lennék. Nem vagyok az. Úgyhogy inkább otthagyom, de még ekkor sem hagyja abba, kiabál utánam, és a bűnös világot szidja. Szegény Érpatak.