Sikertelenségében arról már nem tud mit mondani, hanem Nyikita Szergejevics Hruscsov hajdani szovjet pártfőtitkár nyomában járva húsz évre előremenekül, s azt a látomását kínálja, hogy a magyarok integrációjával világnemzetet épít. Olyat, amelynek életszínvonala meghaladja majd az európai átlagot. Ennek megtapsolásához azért már több kell, mint remény, transzcendens hit, amely szembehunyásra késztet nemcsak a múlt, hanem a jövőtlenségbe süppedt, apatikus mai magyar valóság, a másnapi kenyéren töprengő „másik”Magyarország láttán is.

Egy év, újabb négy év, vagy húsz? A kormányfő csaknem nyugodtan reménykedhet. A III. köztársaság parlamentarizmusának már csak a kulisszái állnak, a teljes közjogi intézményrendszert a saját hatalma alá rendelte, s arra rendezte be, hogy bárkit megbénítson, aki esetleg a helyébe lépne. Mamelukjai uralják a piacot, szétszedték a kultúrát, miközben ő maga megszállta még a történelmet is.

Elorozta és kiüresítette 1956-ot, kisajátította, majd megtagadta a rendszerváltást. („1989-ben itt semmilyen demokrácia nem volt, kommunizmus volt” – ha ilyen egyszerű, hogyan került hát be 1990-ben őmaga a parlamentbe?) A baloldal ráhagyta, így fosztatott meg ideológiai örökségétől, önkritikájának lehetőségétől, hogy kommunistaellenes szociáldemokrata lehessen.

A kormányfő meg építhet az ideológia nélküli, hétköznapi-pragmatista magyar habitusra, a túlélés – amúgy kényszerből születetten sikeres – évezredes beidegződésére. Hiszen 1848-at 1867 csendje követte, a Monarchia aranykora, amiért Jancsó Miklós szegénylegényei az életükkel fizettek. 1956-ra 1957 májusa köszöntött, meg a hatvanas–hetvenes évek legvidámabb barakkjának lefojtott némasága, Kádár János három és fél évtizede. A remények forradalmai ezen a földön nem szültek szabadságot.

A 2014-es választások igazi tétje, hogy ránk köszönt-e ismét a túlélés szabadság nélküli csendje. Túl nagy ez a tét a „két Magyarországon” ahhoz, hogy egyszerű reményígéretekkel elnyerhesse az egyetlen Magyarország. Mert a megmaradás csupaszságán kellene túljutnia, hiszen a történelemben talán először nyílt lehetősége, hogy ennél sokkal többre jusson. Legtestesebb ellenzéki pártként a szocialisták felelőssége ebben most a legnagyobb: 1989-hez hasonlóan át kellene ugyanis ugraniuk megint a saját árnyékukat, felhevült pártérdekek helyett az ország kétkedő higgadtságát kellene látniuk.

Mert most éppen úgy néz ki, hogy leegyszerűsödött az MSZP dolga, látszatra felhagyhat a baloldali örökség átszitálásával, félretolhat minden mélyebb önmeghatározó megfontolást, hogy ismét hatalomra jusson. Elég, ha kiáll, és munkát, kenyeret követel, annak reményét ígéri, miközben szilárd tábora vehemenseinek megfelelve ellenkező előjellel egyedül indigózza le a Fidesz választási mosópormódszereit, kíméletlen hadjáratát. A Fidesz kacaghat. Ezt a metódust valójában ő kényszeríti óvatlan ellenfelére, feltételezve, hogy nem képes többre. Ha a szocialisták bedőlnek ennek, vesztenek – s velük a többiek is.

Többet és másként kellene mondaniuk, s még inkább gondolniuk nemcsak a baloldalról, hanem az egész országról, a nyomorultaktól a nagytőkéig, hogy a megmaradás-túlélés kényszerének, a beletörődésnek az apátiáját megtörjék. Mindenkihez szólni kormányon lehet, de kampányban nem. Mert aki mindenkihez szól, az nem győz meg senkit. Ezért kellene megosztani a mondanivalót és a meggyőzendőket a szövetségesek között. Innen nézve kényelmetlenek, de attól még igazak lehetnek Bajnai Gordon szavai: „az MSZP-nek nincs elég szavazója a kormányváltáshoz, nincs elég hitele a korszakváltáshoz és nincs elég szakértelme a jó kormányzáshoz. Mindegyikből van neki sok, de egyikből sincs elég”.

Az ugráló népszerűségi százalékok emlegetése erre csak az ellenzék többi tagjának gyengeségére erős érv, de hirtelen és egyszerű válasz 2014-re. Az ország jövőjére. A kérdés inkább az: ha Marxnak igaza volt, hogy „az emberek nem tudják, de teszik”, akkor most miért nem teszik, ha tudják? Márpedig a négymillió létminimumon vagy az alatt élő reménytelen nemcsak tudja, de a saját bőrén érzi is az Orbán-világ valóságát. Ők vajon miért nem döntöttek eddig úgy, hogy nem akarják elviselni azt, amit elviselhetetlennek éreznek? A közvélemény-kutatásokban rögzített magas Fidesz-népszerűség ellentmond a napi tapasztalatnak, ám az utcai megmozdulások meglehetősen levegősek.

Pedig ugyanazon kutatások szerint tíz névtelen magyarból kilenc mondja, hogy válságban vagyunk, és rossz irányba mennek a dolgok. És: biztosak lehetünk benne, nem azért mozdulatlan a többség, mert magáénak gondolja az orbáni átalakításokat, mert megértette a szabadságharc lényegét, vagy mert haszonélvezője a parlamentáris puccs utáni, etatista, piacellenes rendszer, az autoriter állam kiépülésének. Nem hihető, hogy a nemzet többsége hisz Matolcsy György tündérmeséjében, amelynek egyetlen, illékony sikere a pillanatnyilag három százalék alatti hiány. Amely célért nemcsak elrekvirálták az összes, a gazdaságban lévő tartalékot, de amelynek eléréséért az unió perifériáéhoz mérhető – csak tavaly év közben ezermilliárdos – megszorításokkal is éltek.

Értelmetlenül: a három százalék teljesülhet, s vele az egyetlen uniós kényszerítő kötelék is oldódhat, elkölthetjük a kohéziós támogatást, de ezen túl nincs beruházás, nincs munkahely, nincs növekedés. Nincs jövő – csak a fideszes reményekben. Az ország gazdasága stagnál, az élet minősége rohad, miközben egy tragikomikus pókerjátszma után „kimenekültünk” az IMF adósságcsapdájából, s átléptünk a belső és külső szabadpiaci adósságcsapdába. Csak reményről beszélni egy ilyen helyzetben – kevés. Kevés ugyanis annak a reménye, hogy a politikai inga 2014-ben majd visszaleng balra, mert ezt a reményt szertefoszlatja a félelem az újrakezdődő bal-jobb háborútól, a bosszúpolitikától, s tényleg: hogyan lehet majd megoldani a bosszú nélküli újabb elitcserét annyi méltánytalan megaláztatás után?

Bizakodni legfeljebb egy új politikai korszakban lehet, amelyben mindenki helyet és hangot kap, aki csalódott a jobboldali kormányban. Legyen baloldali, liberális, zöld vagy konzervatív. Ilyen beszédre akár még egyedül is képes lehet az MSZP, de hisznek-e neki? A válasz erre túl bizonytalan. Nem marad hát más, mint a sokszor huzakodásnak tűnő, s valóban huzakodó ellenzéki egyezkedés, amelynek kényszerzubbonyát amúgy a politikai homogenitást célszerűségében kedvelő kormányzat kényszerítette a másik félre.

Így kellene győzelmet hozó egységet teremteni a különbözőek között, miközben senki nem ígérhet még csak reményt sem, mert keserű kormányzás vár a győztesre, aki gyors bukásra ítéltetett, ha jobb világról beszél. Nem csak az orbáni közjogi rendszer bénító bebetonozása miatt. Könnyen igaza lehet ugyanis azoknak a közgazdászoknak, akik arra figyelmeztetnek: illúzió a világgazdasági válság enyhülése, újabb buborék van kialakulóban a világpiacon, olyannyira elszakadt a jelenlegi hatalmas szabadpiaci pénzkínálat a reálgazdasághoz képest. A „magyar modell” sikerét emlegetve az Orbán-kormány most ebben a buborékban utazik, a magyar gazdaság sérülékenysége azonban semmit sem enyhült 2008 óta. A buborék könnyen kipukkadhat, akkor pedig veszve a "magyar modell", s megint marad a mentőöv, az ezerszer elátkozott, megalázott IMF, az unió. Meg minden, ami ezzel jár. A kormányzati következményeket  azok viselik, akik 2014-ben hatalomra jutnak, bárkik legyenek is.

Lesz-e, lehet-e hát a két Magyarországból az, aminek lennie kell: egyetlen Magyarország? Megérti-e, és ha igen, el tudja-e hitetni a legnagyobb ellenzéki erő, hogy valóban új korszakot kell nyitnia és akar is nyitni Magyarországért? Hogy túl akar lépni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyrészt lelkiismeret-furdalásos, másrészt nevetségesen hazug látszat-egységén és pártönmagán is azzal, hogy részese tud lenni a IV. köztársaság tényleges nemzeti egységének. Részese, de nm feltétlen vezére egy európai modernizációnak, amelyet - legnagyobb bűneként - az "elmúlt nyolc évben" ezer tanulságos bornírtság miatt egyszer már elbukott a baloldali-liberális kormányzat, s aminek lehetőségét kénytelen-kelletlen átadta a jobboldalnak. Az meg saját értékei szerint próbálkozik - az ismert következményekkel.

Vagy marad az újabb győzelme nyomán nyilván még magabiztosabbá és pökhendibbé váló autoriter berendezkedés - a nemzet többségének pedig a túlélés, a megmaradás csendje. A demokratikus ellenzék - benne a szocialisták - nem kelthet csalfa reményt. Csak azt ígérheti, amit valóság megenged: hogy a fejlődés orbáni látomásos mámora, a nyughatatlan szabadságharc helyett higgadt konszolidációba kezd, amire a Fidesz alkatilag képtelen, s hogy első lépésként a nemzetközi téren azért nem elhanyagolható magyar nemzeti jövedelmet, mint ahogyan a társadalmi terheket is, az eddiginél sokkal igazságosabban osztja el.

Dőlünk egymásra a fékező villamoson, és értetlenül nézünk a mellettünk dőlőkre: ebből most mi lesz. Meglehet, valóságos az a tapasztalat, hogy az úristen soha nem csuk be egy ajtót anélkül, hogy ki ne nyitna egy ablakot. Az ajtó mintha éppen lassan, de záródna: sokan szeretnék látni a nyíló ablakot is.