Megyesi Gusztáv: Kis magyar zarándokének
Az a jó a mi gondoskodó államunkban, hogy haláluk után is óvja a polgárait. Az Index legújabb információi szerint a közigazgatási és igazságügyi minisztériumban már ott tartanak a temetkezési jogszabályok teljes körű átírásában, hogy a jövőben a hozzátartozók is részt vehetnek a megboldogult földi maradványainak előkészítésében, a boncmester helyett ők mosdathatják, borotválhatják, öltöztethetik az elhunytat.
Ez azért is figyelemre méltó, mert a korábbi tervezetek szinte kizárólag arra irányultak, hogy minél jobban megnehezítsék a hamvak hazavitelét, ugyanis a hozzátartozók a drága koporsós, illetve urnás temetés helyett egyszerűen hónuk alá csapják a hamvakat és otthon tárolják, így elkerülve különféle illetékek, vagy például sírmegváltás fizetését. Másrészt a kabinet úgy gondolja, hogy a magyar gazdaság szárnyalásával egyidejűleg a társadalomban ugrásszerűen megnő az igény az elhunyt hozzátartozók önerős mosdatására és borotválására.
Erre egyébként a jogszabályok szerint eddig is volt lehetőség, huszonöt év alatt hárman igénybe is vették a szolgáltatást, ám a legújabb tervezet már olyan ösztönzőket tartalmaz, amiknek aligha lehet ellenállni. Ha azt vesszük, hogy a megboldogulton elvégzett hajfestés, archidratálás vagy körömvágás ezer-ezerötszáz forintba kerül, akkor egy átlagos, háromszázezer forintos koporsós temetésnél akár három-négyezer forintot is megspórolhatunk, ami a bolondnak is megéri, sőt, az ember, ha már ott van, a legszívesebben mindjárt boncolna is.
Ez a nagyszerű a nemzeti együttműködésben, ez a lakosságért való aggodalom, mondhatni egészen szemfedőig lebontva. Plusz a nagyfokú valóság- és emberismeret, amivel a kabinet rendre kitalálja, hogy mire van szüksége a lakosságnak. Igaz, a végső célt tekintve még csak az út legelején járunk. Példaképeink és testvéreink, a fenekükön szintén piros pöttyel világra jövő japánok pénzügyminisztere például épp a napokban tette közzé programszerű nézeteit, miszerint legjobb volna, ha az idős betegek gyorsan meghalnának, és nem élnének vissza az állam pénzével és a költséges terápiákkal.
Sőt mi annak idején örökre emlékezetünkbe véstük Fukazava Hicsiró Zarándokénekéből az obaszute törvényét, miszerint a legnagyobb fiú a hátán viszi föl a hegyre meghalni a hetvenedik életévét elért apját vagy anyját, lehetőleg hóesésben, mert az szerencsét hoz a családra.
Jó, Magyarországon a hóesés minden helyváltoztatással együtt járó mozgást eleve kizár, ám akkor is. Nálunk populista nyomásra még a rákterápia tervezett szigorítását is visszavonták, a menthetetlen betegek továbbra is hozzájutnak a drága gyógyszerekhez, ami kifejezetten pazarlás, holott megtehette volna a kormány, hogy miként a közmunkások között legújabban egyhetes nyaralásokat sorsol ki, az elfekvőkben kaparós sorsjegyekkel juttatja gyógyszerhez a szerencsésebbeket, és akkor mindjárt előrébb tartanánk.
Remény persze van. Friss hír szerint éppen japán testvéreink muslincákon végzett kísérletei mutatták ki, hogy például az éhezés kifejezetten jó hatással van a közösség szellemi teljesítményére. Ha tehát a kilátásokat nézzük, különös tekintettel az elszaporodó éhségmenetekre, akkor mégiscsak a legjobb úton haladunk végső célunk, a tudásalapú társadalom felé, amelyben az ember szinte alig várja, hogy üssön az ő órája, s fiai személyesen vegyék kezelésbe a proszektúrán, éhezéstől csúcsra járatott szürkeállományát pedig hűvös formalinba helyezzék, az utókor okulása végett.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
