A Szerbiában fekvő Martonos a szegedi termőtáj része. A röszkei és a martonosi paprikaföldeket csak az országhatár meg a Holt-Tisza választja el egymástól. A vajdasági oldalon hét nagy zöldségtermelő cég, köztük a 100 éves horgosi Vitamin működik, amelyek fűszerpaprikát is termelnek, Dusan Hajdin nem tudja megmondani, mekkora területen. Odaát nincs terméktanács, senki nem tartja számon, ki mit vet. Azt sem lehet pontosan tudni, mennyi paprikát szállítanak a Vajdaságból Magyarországra. Lakatos Lajos, a Kalocsai Fűszerpaprika Zrt. nyugdíjas vezérigazgatója is tág határok közt becsüli a határon túlról származó importot: a behozott nyers csöves fűszerpaprika 3-6 ezer tonna között lehet évente.

– Miért éri meg fűszerpaprikát termelni Szerbiában, ha Magyarországon nem éri meg? – kérdem.

– A Vajdaságban olcsóbb a munkaerő. Ám a fő ok az, hogy Szerbiában még fennmaradhatott 20 százalék védővám és kilogrammonként 10 eurócent exporttámogatás, amely segíti a termelőket – feleli Dusan Hajdin, aztán hozzáteszi: De csak addig, míg mi is be nem lépünk az unióba. Akkor vettem a korszerű szárítóberendezést, amikor Magyarország EU-tag lett, és tönkrement a Zöldért, amely a makói hagymát szárította rajta. De én kinek adom tovább a szárítót, ha mi is uniótagok leszünk?

2012-ben megszületett a hungarikumtörvény. Ugyanabban az évben, két esztendővel a szegedi után, eredetvédett lett a kalocsai paprika is. Az Európai Bizottság egy 1992-es rendelete szerint oltalom alatt álló eredetmegjelölést lehet bejegyeztetni, és ezzel jelezni, hogy az adott termék különleges minősége a földrajzi származásából adódik, emiatt a többi hasonló árunál nagyobb bizalmat élvez. Lakatos Lajos szerint durván fogalmazva ez most már annyit ér, mint a halottnak a csók. Molnár Albert, a röszkei Paprikamolnár Kft. alapítója viszont úgy véli: jobb későn, mint soha!

Különös érzékcsalódás kapcsolódik nálunk a fűszerpaprikához, úgy gondoljuk, hogy a világon mindenütt ismerik, pedig a miénken kívül alig van olyan ország, amelynek az étkezési kultúrájában ekkora szerepet játszana. Főleg Spanyolország, Ausztria és Németország tartozik a fő fogyasztók közé. Ezen a szűk piacon viszont egy évszázadon át kiemelkedő szerepet játszott a magyar termék. A rendszerváltozás idején évi 100 ezer tonna őrölt paprikát termeltek az egész világon – ennek közel 10 százalékát Magyarországon. Lakatos Lajos 25 évig volt a kalocsai paprikagyár első számú vezetője – a cég minőségben, árban, presztízsben piacvezető volt a világon, az ő vezetése alatt 100 ezer tonna paprikaőrleményt gyártottak le, amelynek kétharmadát exportálták.

Ízben, aromában, fűszerező hatásban ma is verhetetlen a magyar fűszerpaprika. Árban döngölik agyagba a versenytársai – immár a hazai piacon is. Különleges zamata annak köszönhető, hogy a termeszthetőség északi határán kevesebb napfény éri, mint a brazil, a dél-afrikai vagy a kínai paprikát, ezért a cukor nem bomlik le benne a szedés idejéig. Nem kesernyés, hanem különlegesen édes zamata lesz, amelyet a fokozatos szikkasztás, szárítás, őrlés folyamatában is megőriz. A XX. század elejétől 20-30 százalék árelőnyt jelentett ez a különleges minőség. A presztízs abból az időből ered, amikor még csak csípős paprika létezett, a szeged-alsóvárosi parasztok azonban iszonyatos kézi munkával a füzérben szikkasztott paprikahüvelyeket egyenként felhasították, eltávolították belőlük a csutkát, továbbá a csípősséget hordozó magot és ereket.

Kalocsa azzal ért a szegediek nyomába, hogy 1929-ben ott találták meg az első csípősségmentes fajtát, amely mutációval jött létre. A különleges „édesnemesség” alapozta meg a magyar paprika európai hírnevét. A fűszerpaprikát a rendszerváltozásig szigorú állami felügyelet mellett termesztették. Szegeden és Kalocsán két nagy állami vállalat vásárolta és dolgozta föl a paprikát, amely az 1970–1980-as években tipikus háztáji növénnyé vált. Az átlag tízezer hektáros termőterület közel tízezer vidéki családnak adott jelentős jövedelemtöbbletet, amelyből Zsigulira cserélhették a Trabantot. A paprika külkereskedelmét egyetlen állami vállalat, a Monimpex végezte.

– A rendszerváltozás két nagyon komoly változást hozott – mondja Lakatos Lajos. – A keleti piacokat elvesztettük, és megszűnt a két nagy feldolgozó monopolhelyzete. Liberalizálták a termelést, a feldolgozást, a kereskedelmet, az állam a sorsára hagyta a kutatást. Egyre több piaci szereplő jelent meg az ágazatban, miközben annak egésze egyre versenyképtelenebbé vált.

A téeszek visszaszorulásával sokan elhitték, nem kell ahhoz nagyüzem, hogy jó minőségű nyers paprikát termeljenek, és több pénzt kapjanak érte, mint korábban. Kiderült azonban, hogy a háztájis világban hamis fogalmuk volt az embereknek az önköltségről. Molnár Albert fölemlíti, hogy a háztáji paprikát is táblában, nagyüzemi módon termelték: a téesz biztosította a gépi munkát, a műtrágyát, a szerves trágyát, az öntözést, a kézi művelés felügyeletét, a növényvédelemhez szükséges szaktudást és vegyszereket – és persze átvette, időben, biztosan kifizette az árut. Ez mind megszűnt, miután az emberek kivitték a földet a téeszekből.

– Miért nem jött létre önkéntes szövetkezésen alapuló integráció? – kérdezem. Lakatos Lajos szerint a kalocsai paprikafeldolgozó szervezett termelői értékesítő szövetkezetet (tészt), de az kellő állami támogatás hiányában néhány éven belül megszűnt.

– Én megpróbáltam Röszkén létrehozni az Első Magyar Paprikaszövetkezetet – mondja Molnár Albert. – Kiderült, tőke nélkül nem megy. Tagonként 100 ezer forintot kellett volna befizetni, hogy elindulhassunk egy dán típusú szövetkezési úton. A pénzhiánynál talán még erősebb volt a bizalomhiány.

– Jogos volt a bizalmatlanság?

– Ami a váltás után következett, mindennek nevezhető, csak jobbnak nem, mint ami előtte volt. Ez pedig utólag a bizalmatlanokat igazolta.

Őket igazolta az is, ami a Fűszerpaprika Terméktanácsban történt. Állandóak voltak az ellentétek. A fő törésvonal a régi állami vállalatok, erőteljesebben a kalocsai és a kisebb termelők képviselői között húzódott. Molnár Albert az utóbbiakhoz tartozott. Utólag azt mondja, az ő részükről is sokkal több kompromisszumkészségre lett volna szükség, de mindenki igyekezett a saját kis pecsenyéjét sütögetni. Voltak ártárgyalások, ám akinek az érdeke másként kívánta, az egyszerűen nem tartotta be, amiben ott megállapodtak.

Időközben megizmosodott egy szürke-fekete zóna, amely fő szabály szerint jó minőséget kínált, de nemcsak a kereskedelmi árrést spórolta meg, hanem az adót és a járulékokat is, továbbá kikerülte a minőségi ellenőrzést. Az utóbbi 4-5 évben a mintegy 5000 tonnás éves belső fogyasztásból körülbelül 1500 tonnára teszik a feketeforgalom arányát. Az EU-csatlakozással fel kellett adni a védővámot és az exporttámogatást. Az olcsó külföldi paprika szabadon áramolhatott be a magyar piacra.

Lakatos Lajos úgy fogalmaz: a termelés globalizálódott, de a felhasználás nem bővült sem mennyiségben, sem területben. Az afrikai, dél-amerikai, kínai paprikának hatalmas árelőnyt biztosított, hogy ott sokkal nagyobbak a hozamok; némelyik területen évente kétszer is terem a paprika. Nem kell dráguló gázzal szárítani, mert megszárítja a nap. Olcsóbbak a munkabérek, erőteljesebb a paprika színanyaga. Változtak a fogyasztói szokások is: mind kevésbé használják egyedi fűszerként a paprikát, egyre inkább fűszerkeverékek részeként. Már itthon is visszaszorul a paprika; a fiatalabb korosztályokban, illetve a hétköznapi fogyasztásban előretörnek a gyorséttermi termékek.

Ezeket a tendenciákat tetézte először a paprikahamisítási, majd a toxinbotrány. A toxinbotrány mögött Lakatos Lajos szerint az iparág meghatározó vállalatainak tulajdonjogáért politikai-hatósági eszközökkel vívott harc játszotta a fő szerepet. Oláh József külkereskedő, a Magyar Élelmiszerkönyv fűszerpaprika-albizottságának vezetője szerint viszont állami szakapparátusok presztízsharca állt a háttérben: amikor a 2004. őszi toxinbotrány kirobbant, az élelmiszer-biztonsági fő hatalmat akarta elragadni az ÁNTSZ az állat-egészségügyi hatóságtól. A következmény a magyar paprikaexport durva visszaesése lett.

– A hagyományos vevőink és mi magyarok is úgy tekintettünk például a kalocsai vagy a szegedi fűszerpaprikára, mint valami különleges kézműves termékre, holott ipari termék volt az, amelyet 50 kilós zsákokban szállítottak ki, és ott kapott bolti csomagolást, vagy keverték bele a fűszerkészítményekbe. A toxinbotrányig azonban azt hitték a németek és az osztrákok, hogy a magyarokban meg lehet bízni. Akkor kiderült, hogy mi sem vagyunk különbek másoknál, akik beszállítják Európába az olcsó trópusi paprikát, összekeverik a magyarral, és reexportálják.

Lakatos Lajos cáfolja ezt: 2004 előtt a magyar export kétharmadát adó Kalocsai Fűszerpaprika Zrt. nem exportált importpaprikát, és 2004-ben a toxinbotrány hatására sem küldtek vissza nekik egyetlen tételt sem. Oláh József szerint nem késő az eredetvédelmi oltalom és a hungarikum megjelölés – de nálunk is ketté kellene választani a hagyományos kézműves terméket, amelyre különleges előírások, jelölési kötelezettségek vonatkoznak, és az ipari árut, amelynek sajnos részt kell vennie a globális versenyben, ahol mindinkább az ár, és nem a minőség jelenti a versenyképesség alapját.

Derűsebbnek látja a paprika jövőjét Frank Sándor Venesz-díjas szakács, több híres halászcsárda tulajdonosa, a Szegedi Nemzetközi Halfesztivál fő szervezője. A Fehértói Halászcsárdában beszélgettünk, amelynek parkolója szinte egész nap tele van a vendégek nagy értékű terepjáróival, amelyek mellé mindig egy kicsit félve állok be a Suzukimmal. – Mi igen komoly igényt érzékelünk az igazi magyar termékek iránt – mondja Frank Sándor. – A magyar konyha meghatározó fűszere továbbra is a paprika. Ez nem a paprika válsága, hanem az átlagemberek pénztárcájának válsága. A kakaspörkölt, a halászlé, a szegedi gulyás, de még a paprikás krumpli is elképzelhetetlen paprika nélkül. Mi Makóról hozzuk a kiváló vöröshagymát, Röszkéről, Molnáréktól a csúcsminőségű paprikát. De tudok kicsi húsüzemekről, amelyek csak hazai paprikát raknak a kolbászba, és kereskedőkről, akik a turistáknak díszcsomagolásban, magas áron adják el ajándéknak.

– Folyamatosan úgy érzem, hogy a következő év lesz a vízválasztó – mondja Molnár Anita, a Paprikamolnár Kft. ügyvezetője, aki a bölcsész pályát hagyta ott a paprikamalom kedvéért. – Ha tovább emelkedik az energiaár, az betehet nekünk – folytatja Molnár Anita. – Mostanában minden nagyon jól hangzik, amit magyarnak hívnak, de sokan vannak, akik csak dicsérik a magyart, aztán a hipermarketben azt veszik meg, ami a legolcsóbb.

Visszaszorul a húsipar is – a Gyulai Húskombinát közvetve tőlük is vásárolt kiváló minőségű paprikát; nagyon megérezték, amikor leállt a termelés. Egyre több önkormányzat keresi meg őket, ahol a közmunkásokkal termeltetnek zöldséget, közte fűszerpaprikát is a helyi közétkeztetésre. Elhozzák a termést, feldolgoztatják, pénzük nincs, ezért a termény egy részével fizetnek. A globális versenyben esélytelenek lennének, így viszont értelmet adnak a közmunkának.

Oláh József szerint a nagyipart nem fogja kirángatni a gödörből az eredetvédelem és a hungarikumtörvény – nekik bizony a kínai és dél-amerikai importtal kellene versenyezniük, amire nem sok esélyük van. A házi termelés, a különleges ételek, a háztól házig láncolatok, a szigorúan betartott eredet- és minőségvédelem azonban segítheti a magyar paprika túlélését, és eltarthat bizonyos számú termelőt.

Az viszont kérdés, hogy kiknek lesz elérhető ez a költséges élvezet: befér-e több Suzuki a halászcsárda előtt parkoló városi terepjárók közé? Lakatos Lajos máshonnan közelítve fogalmazza meg ugyanezt: – Tízezer hektárról kétezer hektárra esett vissza a termőterület. Nemcsak az exportunk szorul vissza, hanem a saját piacunkat is mindinkább elveszítjük. A belföldi fogyasztás több mint fele már importból származik, a hazai húsipar által használt paprikának pedig 80-90 százaléka.

Ami maradt, a házi előállítású paprika, az a korábbiakhoz képest elenyésző mennyiség, és annak egy része is kikerüli a legális csatornákat. Ha nem engedték volna szabadjára a spontán folyamatokat, nem hagyják ebek harmincadjára kerülni a jelentős hozzáadott értéket termelő zöldségágazatot, és ha a mindenkori kormány nem azt támogatja, hogy a bőkezű uniós támogatást a rendkívül kevés embert foglalkoztató nagybirtokok koncentrációjára fordítsák, akkor abból a félmillió magyar emberből, aki most külföldön kényszerül dolgozni, legalább 200 ezer itthon maradhatott volna.

FOTÓ: BANCZIK RÓBERT