Debreczeni Józsefnek aligha kellett tartania attól, hogy A 2006-os ősz című könyve érdektelenségbe fullad. A politológus-közíró, a Demokratikus Koalíció alelnöke arra vállalkozott, hogy bemutassa: 2006-ban a demokrácia ellenfelei és védelmezői csaptak össze, Orbán Viktor az általa kirobbantott (és a háttérből mindvégig általa irányított) válsághelyzetet a demokratikus kormány megbuktatására, a hatalom megszerzésére próbálta fölhasználni.

Debreczeni meggyőzően érvel amellett, hogy – szemben a máig terjedő pletykákkal – nem Gyurcsány Ferenc szivárogtatta ki az őszödi beszédet. A szerző ezzel együtt megállapítja: a szocialista kormányfő „kapitális politikai hibát” követett el 2006. május 26-án a balatonőszödi frakcióülésen. Mert hiába hevítette a legnemesebb indulat, hiába mondta el a magyar politikatörténet egyik kiemelkedő beszédét, és hiába érte el az adott pillanatban maximálisan a célját (felrázni a szocialistákat, elfogadtatni velük, hogy szakítani kell az addigi kormányzati politikával). A miniszterelnök „kontrollálatlan őszintesége, óvatlansága olyan fegyvert adott ellenségei kezébe, amellyel azok nemcsak neki, de az egész magyar baloldalnak, a progressziónak, a demokráciának is szörnyű károkat okoztak”.

A szerző a kormányzati stáb felelősségét is firtatja. Hisz a beszéd elhangzásakor legalább a Gyurcsányt „kiszolgáló emberek” veszélyérzetének működnie kellett volna. Debreczeni ellenben nem tér ki arra, hogy a szocialisták mennyiben ismerték fel a veszélyt szeptember 17-én, vasárnap, amikor az őszödi beszéd végigsöpört az országon. Pedig ennek is jelentősége lehet. Mármint annak, hogy az MSZP a kezdetekkor láthatóan rosszul mérte fel a terepet.

Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője aznap (vasárnap) este közleményben tudatta: egyáltalán nem bánja, hogy a hangfelvétel nyilvánosságra került, mert segít tisztázni, miért nem várhatott a koalíció a szükséges intézkedésekkel. Kevéssel később – gyaníthatóan összehangolt kommunikációs stratégiát követve – Gyurcsány Ferenc blogbejegyzése rátett egy lapáttal: „Nos, kedves Barátaim, kikerült egy hangfelvétel, nem tudom, hogyan, és nem tudom, miért, de nem bánom. És nem is szégyellem.”

Akadnak még kérdőjelek. Példának okáért: Debreczeni azt írja, hogy „a beszéd részleteinek nyilvánosságra kerülését s a nyomában járó rettenetes botrányt követően azonnal megindult a hivatalos vizsgálat”. Ha így van, érdemes lenne tisztázni, hogy másnap délelőtt (szeptember 18-án, hétfőn), a szocialisták frakcióülése után Hiller István pártelnök miért jelentette be: nem kezdenek nyomozni a hangfelvétel kiszivárogtatója után, ennek megfelelően felelősségre vonás sem lesz.

Ugyanakkor Debreczeni jó érzékkel mutat rá, hogy a 2006-os események alakulásában fontos szerepet játszott egy alapvetően elhibázott lépés is. Nevezetesen: a kormányzat egyetértésével az vált hivatalos állásponttá, hogy a Kossuth téren tartott demonstrációk nem a gyülekezési, hanem a helyi választásokról szóló törvény hatálya alá esnek. Az Országház előtti tüntetéseket – ahogyan Debreczeni is írja: a nyilvánvaló tények ellenére – önkormányzati választási gyűlésekké minősítették, így még csak előzetes bejelentéshez sem voltak kötve.

A könyv szerzőjének abban is kétségtelenül igaza van, hogy Orbán Viktor képtelen volt elviselni a vereséget, és évek óta minősíthetetlen stílusban, eszközökben nem válogatva támadta a baloldalt. A Fidesz első, 1998–2002 közötti kormányzása alapján bárki eldöntheti, hogy Orbán a demokrácia védelmében vagy inkább önös hatalmi érdekből harcolt. Az elmúlt két és fél évre visszatekintve a kérdést még könnyebb megválaszolni.

Debreczeni azonban nem elégszik meg azzal, hogy idéz Orbán szónoklataiból, hanem konspirációs elméletek gyártásába fog. A Fidesznek szerinte már 2006 nyarán a birtokában volt az őszödi felvétel, legalábbis Orbán ismerte a részleteket. És erre építette fel a szocialisták totális megsemmisítésének tervét.

Lehet. A szóbeszéd régóta tartja magát, de valóságtartalmának feltárásához ezúttal sem jutunk sokkal közelebb. „Bizonyos információkra” hivatkozva Debreczeni közli, hogy Orbánék eredeti elképzelése szerint szeptember 23-án, a Hősök terére meghirdetett fideszes demonstráción, annak dramaturgiai csúcspontján játszották volna be az őszödi beszéd gondosan kiválasztott részleteit. Az események azonban másként alakultak: a szeptember 17-i tömegkommunikációs robbantás után a nagygyűlés „okafogyottá vált, végül el is maradt”.

A szerző így azt a látszatot kelti, mintha a Fidesz saját elhatározásából mondott volna le arról, hogy a Hősök terén megtartsa a tömegrendezvényt. Ezzel szemben a tüntetés elhalasztását kifejezetten a kormányzat kérte. A titkosszolgálatok értesülései szerint provokációktól, akár robbantásos merénylettől is tartani lehetett. Gyurcsány Ferenc és Hiller István egyaránt kijelentette: a Fidesz az „egyetlen helyes” döntést hozta meg azzal, hogy lefújta a gyűlést. A Fidesz elhatározását Horn Gábor, a kisebbik kormánypárt, az SZDSZ kampányfőnöke és Dávid Ibolya, az MDF elnöke is üdvözölte.

A köztévé ostromát és a zűrzavaros október 23-i eseményeket Debreczeni jórészt a rendőrség szemszögéből, elsősorban különféle bizottsági jegyzőkönyvek felhasználásával rekonstruálja. A rendőri tanúvallomások és beszámolók alapján cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy a rendőrség szándékosan a csőcselék kezére játszotta a televízió Szabadság téri épületét, illetve október 23-án az Astoriánál tudatosan „rányomta” a szélsőjobboldali tüntetőket a fideszes nagygyűlés résztvevőire.

A könyv eddig a Révész Máriuszról szóló résszel kavarta a legnagyobb vihart. A fideszes képviselőt október 23-án az Astoria környékén verték meg a rendőrök. A fejéből ömlött a vér, a lapockája eltört, nem emlékezett semmire. A pontos körülmények máig nem tisztázottak.

Az esetről készült rossz minőségű videofelvételt látva, Debreczeni arra a következtetésre jutott, hogy „a képviselő pont olyan, mintha részeg lett volna”. Aztán hozzáteszi: „ez nem tényállítás. Szubjektív benyomás.” Amúgy a képviselőről a kórházban készült fotókon – írja – „sérülés sem látható. Sem a fején, sem a hátán, ahogy a válláig fölhúzza a pizsama felsőt. Ehhez képest másnap bepólyált fejjel és felkötött karral jelent meg a parlamentben…”

A vele kapcsolatos állításokra reagálva Révész Máriusz az Indexnek először úgy nyilatkozott, hogy nem akar pert indítani, de pár napon belül meggondolta magát. Mégis perel, „valamilyen anyagi jellegű követeléssel” fog fellépni Debreczenivel szemben. (A fideszes politikus kérdésünkre közölte, hogy valószínűleg január közepéig megteszi a feljelentést.)

A Klubrádióban utóbb Debreczeni hangsúlyozta, hogy nem állt szándékában kétségbe vonni, valóban sérüléseket szenvedett-e a képviselő a rendőri akcióban. Csupán annyit állít, a verés mértéke nem indokolta, hogy Révész Máriusz később bekötött fejjel „pózoljon” a parlamentben. Orvosi szakvéleményekkel azonban Debreczeni nem próbálta alátámasztani kételyeit. A feltételezett részegséget illetően is jobb lett volna, ha a szerző – „szubjektív benyomások” papírra vetése helyett – egyszerűen csak idézi az MTI egyik tudósítását 2009 májusából.

A Fővárosi Bíróságon tartott tárgyaláson, ahol a bántalmazással összefüggésben két rendőrt vádoltak, az ügyész konkrétan megkérdezte Révész Máriusztól, hogy ittas volt-e a történtekkor. A fideszes képviselő visszautasította a feltételezést („életemben részeg nem voltam soha”), szerinte a rendőrség és a sajtó próbált meg ilyen híreket terjeszteni. Az egyik rendőr ugyanakkor azt vallotta, hogy a sérült férfi első látásra ittasnak tűnt. A másik rendőr arról beszélt, nem volt egyértelmű, hogy a sérült férfi lassú mozgását, viselkedését alkoholfogyasztás vagy a sérülései indokolják.

Nagyjából ott tartunk, ahol eddig: a 2006-os borzalmas őszt a magyar közélet mindmáig nem képes se lenyelni, se kiköpni. Feldolgozni még annyira sem. Debreczeni hiányosságokkal terhelt, spekulatív elemekkel dúsított könyvének műfaja valahol az elemzés, a politikai pamflet és a vitairat között mozog. Arra mindenképpen alkalmas, hogy meghozza a kedvünket, és újra előszedjük a korabeli dokumentumokat.

Mai tudásunknak köszönhetően az akkori ellenzék szövegei különös fénytörést kapnak. Így például Orbán Viktor szavai, amelyekkel a mostani miniszterelnök hajdan szocialista riválisát minősítette: „...ki kell mondanunk, hogy egy beteges hazudozó sohasem tudja átlépni a saját árnyékát.”

Kossuth tér, 2006. szeptember – Kormányellenes tüntetések vagy választási gyűlések voltak?