Prostituáltak a társadalom legalján
A prostituáltakat nem szokás sajnálni. Ők döntöttek így – mondják sokan. Az is egy szakma – ezt is gyakran halljuk. Holott alig van még egy olyan társadalmi csoport, amelynek rendszeresen megalázott tagjai nagyobb kiszolgáltatottságban élnének, mint az utcai prostituáltak. A szegénység mélyéről érkező nők nagy részét már gyerekkorban betörték. Sokan közülük kislányként szenvedték el az első erőszakot valamely családtagjuktól.
A hatóságok nem védelmet nyújtanak számukra, hanem ellenkezőleg – a rendőrtől ugyanúgy rettegnek, mint a futtatótól. Szociális munkásoktól tudjuk: nem ritka az az eset, amikor a kiskorú lányt szabálysértési bírsággal sújtják, miközben a 18 év alatti kiskorúval ellenszolgáltatás fejében szexuális kapcsolatot létesíteni bűncselekmény.
A rendőr azonban nem a bűncselekmény elkövetőjét, hanem az áldozatát vegzálja. Futtatókkal, kerítőkkel szemben sem nagyon indul eljárás. Ez persze nem csak az intézkedő rendőröknek róható fel. Nincs politikai akarat arra, hogy a helyzet érdemben változzon. Ehhez elég felidézni Pintér Sándor belügyminiszter közlését, amely szerint gyerekprostitúció nem létezik Magyarországon, a lányok amúgy is önként választják ezt az életformát.
A prostitúció néhány éve új formákat öltött. A tartósan munka nélkül élő családok tömegével választják azt a megélhetési stratégiát, hogy a család egyik nő tagját erre kényszerítik, aki aztán több embert kénytelen eltartani. 2006 óta szabadon lehet munkát vállalni az uniós tagországokban és Svájcban, így magyarok tömegei árasztották el azokat a nyugat-európai bordélyokat és utcákat, ahol vállalkozóként legálisan lehet megélni a prostitúcióból.
A segítő szervezetek tapasztalatai szerint a magyar nők a kelet-európaiak között is a legkiszolgáltatottabbak, legmeggyötörtebbek. A kinti – főleg holland és svájci – szervezetek felmérései szerint a hét minden napján 10-14 órát dolgoznak, naponta átlagosan tíz ügyféllel mennek el, mindent bevállalnak, bármit meg lehet velük tenni. Rendkívül rossz egészségi állapotban vannak. Zömmel Kelet-Magyarországról érkeznek, olyan régiókból, ahol semmilyen perspektíva nincs számukra.
A magyar nők drámai helyzete feltűnt Svájcban is. 2008 óta folyamatosan növekszik a magyar prostituáltak száma Zürichben, ma már a legális türelmi zónában az utcai prostituáltak több mint nyolcvan százaléka Magyarországról való. 2010 tavaszán érkezett először megkeresés magyarországi civilek felé a Flora Dora nevű zürichi szervezettől, amely szolgáltatásokat nyújt utcai prostitúcióban élő nők számára. Ebből az együttműködésből jött létre az idén márciusban indult IRIS projekt, amelyben a budapesti Sex Educatio Alapítvány, a svájci Flora Dora, a pécsi INDIT Közalapítvány és a nyíregyházi Periféria Egyesület dolgozott együtt. Céljuk az volt, hogy a prostitúcióban élő nőknek olyan szociális szolgáltatásokat fejlesszenek ki, amelyekkel nemcsak javítani lehet életkörülményeiken, hanem a prostitúcióból való kikerülésüket is segítik.
A programban készült kutatás során az élettörténetek feltérképezésekor derült ki, hogy a nők többségét lelki vagy fizikai bántalmazással kényszerítették erre a tevékenységre. Élettörténetükben megjelenik a munkanélküliség, a mélyszegénység, a diszfunkcionális családi háttér. A megkérdezettek egyharmada élete során hosszabb-rövidebb időre nevelőintézetbe került.
Az utcai prostituált áll a társadalmi hierarchia legalján. Ha nem a család küldi a nőt az utcára, akkor úgynevezett lover-boyok (szerető fiúk) kényszerítik őket valamilyen mesével prostitúcióra. Amikor valakit gyereklányként kényszerítenek prostitúcióra, akkor ez a családi környezet tudomásával történik, vagyis a szülők tudják, hogy mit tesz a gyerekük.
A kutatás egyik legmegrázóbb száma: a megkérdezett nők 83 százaléka szeretné abbahagyni, amit csinál. Ugyanakkor a társadalmi integrációjuk nem megoldott Magyarországon, semmilyen program nincs számukra, ami segítené őket abban, hogy kimenekülhessenek ebből az életformából.
– Ezek a nők alapvetően Magyarországon élnek, ott kell tehát az életkörülményeiken javítani – ezt már Michael Herzig mondta a program konkrét céljairól a projekt zárókonferenciáján. A Zürich város képviseletében megjelent köztisztviselő kifejtette, 15 éve dolgozik a szociális szakmában szerhasználókkal, így „látott egyet és mást”, azonban őt is sokkolták a magyar nők életkörülményei.
– Nagyon magas az átélt erőszak aránya, zaklatásoktól a meglopásokig. A prostituáltakat érő felderítetlen bűncselekmények aránya legalább 83 százalék – fogalmazott. A városi elöljáró számításai szerint egy prostituált a zürichi utcán megkeres havi 10-12 ezer svájci frankot, de ebből az összegből szinte semmit sem kap meg. – Olyannyira semmit, hogy a szociális munkások beszámolói alapján ételre is alig jut nekik, mert minden pénzt elvesznek tőlük.
Kekszen és kávén élnek a legtöbben – számolt be tapasztalatairól, hozzátéve, integrálni kellene az áldozatokat a társadalomba Magyarországon. Ha tényleg változást hozhatnak a szociális szolgáltatások az életükben, akkor abban reménykedhetünk, hogy ezeknek a nőknek a gyereke, unokája más életet élhet – foglalja össze.
Az IRIS program koordinátora, Hoffmann Kriszta szociális munkás szerint Magyarországon a legnagyobb problémát az okozza, hogy a prostituált nők nincsenek szolgáltatást igénybe vevő célcsoportként azonosítva a szociális törvényben. Így nincsenek olyan szolgáltatások sem, amelyek segítenék a nőket kikerülni a prostitúcióból. Az a néhány szervezet, amelyik az utcai prostituáltak életkörülményeit próbálja javítani (a Flora Dora szolgáltatásaihoz hasonlóan óvszerosztással, melegedő működtetésével, tanácsadással), ezt a tevékenységét a hajléktalanokat, illetve szerhasználókat ellátó szociális munka köré építi.
Felmerülhet a kérdés: a magyar kormány mikor látja meg ezekben a nőkben az áldozatot, mikor segíti őket szociális szolgáltatásokkal kitörni az élethelyzetükből? Ehhez először a jogszabályi környezetet kellene megteremteni. Az IRIS projektnek köszönhetően a svájci és magyar tapasztalatokat felhasználva a szolgáltatások szakmai hátterét megalapozó koncepció és módszertani kiadvány már elkészült. Ezek elérhetők a Sex Educatio Alapítvány honlapján.
Futtatók, kápók és égő csikkek
Az IRIS projektben készült egy olyan kutatás, amelynek során 120, prostitúcióból élő magyar nőt kérdeztek meg, Sebhelyi Viktória szociológus vezetésével. A legidősebb nő e kutatás szerint 1953-ban, a legfiatalabb 1994-ben született, vagyis éppen betöltötte a svájci munkavállaláshoz szükséges 18. életévét. A kutatásban megkérdezett rendőrök figyelmeztetnek: a bevallott életkor csalóka. Szerintük ugyanis egyre fiatalabb nők kerülnek ki Svájcba, úgy, hogy Magyarországon hamisított iratokkal jutnak engedélyhez, így a kapott „hivatalos” információk alapján nagykorúak, ránézésre azonban nem többek 16 évesnél.
A kutatás alapján az átlagéletkor 28 év, a nők felét húszéves kora előtt, egyötödét 18 éves kora előtt kényszerítették prostitúcióra. A megkérdezettek fele kapcsolatban él. Hatvan százalékuknak gyereke van, az átlagos gyerekszám 1,17. Az iskolai végzettséget firtató kérdésnél kiderült: 9 százalékuk nem végezte el a nyolc általánost, 77 százalékuknak csak nyolc általánosa van, 9 százalék szakmunkás végzettségű. Mindössze 4 százalékuknak van érettségije.
A kutatásból kiderül: a nők 87 százaléka rendszeresen jár szűrővizsgálatra, háromhavi gyakorisággal, 10 százalék viszont azt vallotta, még sohasem volt egészségügyi ellenőrzésen. A Zürichben lévő magyar nők azt mondták, Magyarországon járnak orvoshoz. Svájcban csak sürgősségi ellátást vesznek igénybe, ha szükséges. (Ilyen lehet, ha bántalmazzák őket, vagy abortuszra kényszerülnek.) Mindössze a nők 34 százaléka mondta azt, hogy teljesen egészségesnek érzi magát, a felfázást nem számítva, ami szinte mindenkinél állandó állapotnak tekinthető. Ennek oka lehet, hogy az utcai prostituáltak még a fagyok idején is könnyű ruhákat hordanak.
A testi-lelki egészségi állapot kapcsán lelki problémákat is említettek, gyakori, hogy a kuncsaftok bántalmazzák, megalázzák őket, erőszakosak velük. A türelmi zónában megálló autósok sportot űznek a megalázásukból, különféle folyadékkal teli üvegeket öntenek rájuk a mozgó autóból, égő csikkeket dobnak a nőkre, sértő szavakkal illetik őket. Nem ritka az sem, hogy a kuncsaft nem fizet, vagy kirabolja a nőt. Az a hiedelem a nők között, hogy minél többet beszélnek egy megtörtént erőszakról, annál nehezebben felejtik el, ezért inkább elfojtják magukban a traumákat, és ezt tanácsolják is egymásnak.
A kutatásból kiderült, a nők elvileg védekeznek, de 14 százalékuk azt is elmondta, hogy ha a kuncsaft igényt tart rá, óvszer nélkül is hajlandóak elmenni. Kiderült, hogy a dohányzással, alkohollal és gyógyszerekkel próbálják elviselhetővé tenni az életüket. Napi – legkevesebb – hetven frankot fizetnek egy négyágyas szobáért Zürichben. (Ezek a túlzó árak Amszterdamban is jellemzőek, úgy tudjuk, mindkét városban nyomoznak a rendőrök a prostituáltakat kihasználó szobáztatókkal kapcsolatban.)
A felmérés szerint a nők rengeteget állnak az utcán: a hét minden napján dolgoznak, átlagban heti ötven órát. Magukon kívül legalább három embert tartanak el, de az sem ritka, hogy 7-8 családtag és a futtató is a nő keresetéből él. Azok a prostituáltak dolgoznak a legtöbbet, akiknek még nincs gyerekük. Viszont nekik könnyebb kiszállni, elvileg. A gyerekes nők bármit megtesznek azért, hogy a gyámhivatal ne vigye el a kisgyereket – így nagyon könnyen válnak zsarolhatóvá. Az is gyakori, hogy a futtatók az otthon maradt gyerekeik bántalmazásával fenyegetik ezeket a nőket.
Zürichben megjelentek a női futtatók, ők a kápók. A zürichi rendőrség szisztematikus munkájának és a politikai akaratnak köszönhetően ugyanis pár év alatt kiűzték a magyar férfi futtatókat – a nők az ő helyükre érkeztek. A szociális munkások beszámolói alapján zömmel ezek a nők is a hierarchia legalján kezdik. Keresik a futtatók „kegyeit”, hogy ne kapjanak annyi verést, megaláztatást, így kerülnek valamivel feljebb a ranglétrán. Aztán eljutnak a kápók szintjére.
