Mese a sebekre
Itt, a Balaton-felvidéken, ahol lábuk szinte a tóba ér, s a szőlődombok alatt elterülő hatalmas vízfelület látványa túlzás nélkül lélegzetelállító, idilli környezet fogadja őket. Finom ételeket kapnak, jó szót, törődést és gondoskodást. S ami ennél is fontosabb: meseterápiát, amitől tíz nap múlva bizonyosan más lélekkel mennek ki a kapun, mint ahogyan első nap bejöttek. Csakhogy ahhoz előbb be kell jutniuk.
Kulcsot nem kapnak, maguknak kell rájönniük, hogy erőszak vagy fondorlat nélkül miként lehet beljebb kerülni. S végül mindig akad egy gyerek, aki a kudarcos kísérletek után végül kimondja a varázsigét: „Szezám, tárulj”. S a kapu kinyílik. Magyarország, s a világ első Meseterápia Központja két évvel ezelőtt, 2010. szeptember 30-án, a népmese napján nyitotta meg kapuit Paloznakon, két lelkes támogatónak, Wirtz Albrechtnek és feleségének, Ágnesnek köszönhetően, akik megvásároltak, felújítottak, és a gyerekek számára átalakítottak két Balaton-felvidéki portát.
A központ, s az alapítvány lelke Boldizsár Ildikó, aki harminc éve foglalkozik mesékkel, és meggyőződéssel hiszi, hogy a népmese segítségével bárkinek a sorsa megfordítható: boldog vagy legalábbis értelmes megoldása a meséken keresztül a való életnek is van. A Meseközpontban az elmúlt két esztendőben több csoportban, 168-an vettek részt terápián: halmozottan hátrányos helyzetű, elsősorban állami gondozásban vagy nevelőszülőknél élő gyerekek, akik árvaságukat, „feleslegességüket” akár egész életükön át súlyos teherként cipelik, egzisztenciális, mentális és szociális értelemben egyaránt kisemmizettek.
Ahogyan Boldizsár Ildikó és társai fogalmaznak: nem tudják, hogy van egy „jobbik énjük”, s mivel önbizalmuk kevés, el sem merik hinni, hogy valaha is megtalálják a jót, a szépet önmagukban. A Wirtz házaspárnak az volt a célja, hogy olyan gyerekeken segítsen, akiknek másképp nincs lehetőségük „konstruktív életvezetési” technikák elsajátítására. Ezeket a legtöbb gyerek a szülei től, a szűkebb és tágabb családjától, a környezetétől szinte észrevétlenül, magától értetődő módon veszi át. Egy állami gondozásban élőnek erre nincs módja.
Az elmúlt két esztendőben egy-egy különleges csoportot is fogadott az alapítvány: tavaly fiatal, tizenhat-tizenhét éves lányanyák voltak vendégeik, idén pedig tizenhárom olyan gyermek érkezett a Meseközpontba, akinek édesanyja az egri börtönben tölti büntetését. A csoport különlegességét az adta, hogy az édesanyákat is elhozták hozzájuk. Az öt asszony tíz napon át reggeltől estig együtt lehetett a gyerekeivel, akiket börtönkörülmények között, legfeljebb havonta egyszer vagy még ritkábban láthat. A Paloznakon töltött napok nem számítanak bele a büntetési idejükbe, erre az időre félbeszakították annak letöltését.
– Az ideérkező, állami gondozott vagy épp nevelőszülőknél élő gyerekek olykor nagyon kemény diónak bizonyulnak – mondja Boldizsár Ildikó, s hozzáteszi: a tíznapos ittlétet nem nyaralásnak, hanem komoly munkának szánják, s arra jó előre felkészülnek munkatársaival. A gyerekeknek is pályázniuk kell, hogy eljuthassanak ide. Szavai szerint legnagyobb „ellenfelük” a nyílt vagy rejtett agresszió, az apátia, az űzöttség, a sok elfojtás, a bizalmatlanság, a felnőttekkel szembeni gyanakvás. – Az első időben semmit nem hisznek el nekünk, hiszen mi is „csak” felnőttek vagyunk, akik eddig mindig becsapták őket. Voltak olyan kamaszok, akik még szinte be se tették ide a lábukat, máris azon agyaltak, hogyan lehetne felgyújtani a házat, és bántalmazni az itt lévő alkalmazottakat. Ilyenkor nagyon komolyan vetődik fel a kérdés: melyik legyen az első mese, amit előveszünk? – mondja a szakértő.
A Boldizsár Ildikó által kidolgozott módszer a mesék segítségével egy másik, alternatív világot mutat fel: ez azt a lehetőséget nyitja meg a számukra, hogy ha nehéz helyzetbe kerülnek, tudjanak választani. A népmesei hősök próbatételei, megoldásai, a sárkányt legyőző, a boszorkányt kicselező, s a hercegnőt megmentő mesehős az ő életük kihívásaira is választ adhat. A katarzisig azért bonyolultabb eljutni egy hátrányos helyzetben lévő gyerekkel, mert ő bezárkózik, eleve ellenséges, s dacból visszautasít sok mindent. Neki nem elég azt mondani: „te jó vagy”, mert úgysem hiszi el. Csak egy újabb felnőtt hazugságnak gondolja.
El kell jutnia odáig, hogy maga fedezze fel a bensőjében rejlő „jobbik énjét”. Talán meglepő, de ezen az úton sokat segítenek a gyerekeknek a madarak. Paloznakon egy hatalmas madárházban kétszáz, különféle egyed él, akiket a terapeuták a munkatársuknak tekintenek. A madarak „atyja, főnöke, gazdája” egy ornitológus, akinek az igazi nevét alig ismeri valaki, mindenki csak a becenevén szólítja: Madár. Ő azt mondja: a madarak ugyan rövid ideig, de nagyon intenzíven élnek, párosodnak, hoznak világra utódokat, s nevelik őket. Különleges lények, akik más dimenzióból látják a világot, s érzékelnek olyan, az emberek számára megfoghatatlan dolgokat, mint például a mágneses mező, az energia, a kisugárzás.
Az ornitológus azt mondja, nem mindegy, mikor engedik be a madárházba a gyerekeket, s az sem véletlen, melyiküknek milyen madár lesz a „párja”, ha egyáltalán megtörténik egyfajta egymásra találás. De történnek csodák. Például az egyik húszéves fiúval, akinek hatvanas – vagyis alacsony – az intelligenciahányadosa, nehezen beszél, lassan gondolkodik, és rendkívül ritkán szólal meg. Ám a galambok között egy másfajta lénnyé változott, s maguk a madarak is másképp viselkedtek vele, mint a többi gyerekkel. A szakértő Bajzáth Mária, aki szintén meseterápiával foglalkozik, határozottan állítja, hogy ez a fiú megértette a madarak nyelvét, s beszélgetett velük –márpedig ha ő mondja, ebben nincs okunk kételkedni.
A tábor végén a huszonéves fiatal, aki korábban szavakat is alig tudott egymás mellé rakni, komplett mesét költött, pantomim-előadást tartott a többiek előtt, s azt mondta, megtalálta a gerlékben a testvéreit. Ahogyan ő fogalmazott: „többen lett”. De akad másfajta történet is. Egy „kőkemény szélsőjobbos kamasz” – miként Madár jellemezte őt – néhány napnyi madárházbeli ottlét után kibökte: ő azért szereti a kanárikat, mert azok sokszínűek. A terápia nyelvén ez azt jelentette, hogy ez a fiú is a gyógyulás útjára lépett.
– Utánkövetéseink során megbizonyosodtunk arról, hogy a Meseközpontban elvégzett munka tartósnak bizonyult. Hónapokkal később is pontosan emlékeznek az itt szerzett tudásra, emlékeznek önmaguk teljesebb, jobb, erősebb énjére. Olyasmit kaptak, amit senki nem vehet el tőlük többé, ami az ő esetükben igen nagy szó, hiszen e gyermekek elsődleges élettapasztalata épp az, hogy bármikor bármit teljesen és végérvényesen elveszthetnek. A Meseközpontban épp ennek ellenkezőjét tapasztalhatják meg: vannak dolgok, amelyek fölött átvehetik az irányítást, s ha úgy akarják, minden körülmények között meg is tarthatják azt. A számukra fontos meséket emlékezetükben őrzik, és bármikor „vigaszként” vagy „erősítőként” használhatják, mint ahogy meg is teszik – foglalta össze eddigi tapasztalataikat Boldizsár Ildikó. A legmegrendítőbb pillanatoknak alighanem idén augusztusban voltak tanúi a paloznaki meseközpont falai.
– Sokat tudunk adni a hozzánk érkező állami gondozott gyerekeknek, egyvalamit azonban nem: édesanyát. Hiába a legjobb mese, azt a fájdalmas érzést, hogy őket eldobták, nekik örök veszteségük marad, nem tudjuk gyógyítani. A börtönben lévő anyák gyerekeinek azonban most tíz napra biztosítani tudtunk egy különleges találkozást, ami után mindannyian más emberek lettek, máshol folytatódnak utak, s begyógyultak olyan sebek, amelyek gyógyíthatatlannak tűntek korábban – mondja Boldizsár Ildikó.
Az egri börtönben zajló különleges meseterápiáról e lap hasábjain is írtunk. Juhász Attila ezredes, a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka néhány hete egy Paloznakon rendezett konferencián is elmesélte, amit korábban nekünk elmondott: azt, hogy milyen élmények vezették el odáig, hogy kezdeményezésére a börtön falain belül is elkezdődhetett a meseterápia. Az egyik szakmai volt: egy angol kollégájától hallotta, hogy náluk a börtönökben szerveznek ilyen programokat, s az a tapasztalat, hogy a fogvatartottakra nagyon jó hatással van, ha ilyen módon is kötődhetnek az otthon maradt gyerekekhez. A másik ok személyesebb. Látogatási időben a börtönparancsnoknak feltűnt egy meghitten beszélgető csoport: három nő, a rabként bent lévő anya, a hozzá érkező kislánya és a nagymama.
A kislány csinos ruhában, az idősebb hölgy gondosan felöltözve, szép frizurával, mintha az egész jelenlétükkel azt sugallnák a börtönben lévő harmadik családtagnak, hogy nincs semmi baj, otthon rendben mennek a dolgok. Később az épület kapujában látta viszont a két látogatót: a nagymama a kerítésbe kapaszkodva zokogott, a gyerek ott csimpaszkodott a kezébe. – Ekkor értettem meg, hogy a büntetés nemcsak az elítélteket sújtja, hanem a család otthon maradt tagjait is – mondta a parancsnok. Juhász Attila ezredes Luzsi Margótól kapott segítséget, s az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár könyvtárosa azóta is állhatatosan tartja hétfőnkénti mesefoglalkozásait a börtönben.
– Voltak feltételeink: csak olyan anya jöhetett ide, aki nem azért tölti a büntetését, mert a gyerekét bántotta, s olyat sem fogadtunk, aki életellenes bűncselekményt követett el. Jellemzően olyanok jöttek, akik egyszer megbotlottak, rossz döntést hoztak, és ez megváltoztatta az életüket – fogalmazott Boldizsár Ildikó, hozzátéve: egyetlen nőtől sem kérdezték meg, hogy konkrétan milyen bűncselekményt követett el. Az ittlétre pályázniuk kellett az anyáknak és a gyerekeknek is: meséket írtak, egymásról fogalmazták meg az érzéseiket. Minden ideérkező gyereknek elmondták: az édesanyja megküzdött azért, hogy együtt lehessenek.
Az anyák egy nappal korábban érkeztek Paloznakra: mindenki kapott egy szobát, amit maga díszíthetett fel: ide érkeztek meg másnap a gyerekek. Volt, aki korábban még sosem nyaralt együtt a szüleivel. Szinte mindannyiukban óriási titokként és leplezendő borzalomként élt, hogy az édesanyjuk börtönben van, ez olyasvalami, amiről nem szoktak beszélni a barátaiknak. Két ellentétes érzés feszül bennük: a düh, az elutasítás, az, hogy hallani sem akarnak a „bűnösről”, miközben lelküket szétveti az anyjuk hiánya.
– Van a kertben egy hatalmas diófa, amelyik ezen a nyáron rengeteg könnycseppet elnyelt – mondja a meseterapeuta. – Ha valaki segítséget akart kérni tőlünk, ez alá vonulhatott el, megbeszélni,mi bántja. A gyerekekből itt tört felszínre az elmúlt években elfojtott feszültség: akadt olyan testvérpár, amelynek tagjai három-négy évesek voltak, amikor az anyjukat börtönbe csukták, s ma tizenhárom-tizennégy évesek. Kiszakadt belőlük a vád az anyjuk felé, hogy „hol voltál, amikor az óvodában anyák napi ünnepséget rendeztek, amikor először fogta meg a kezemet egy fiú, amikor először csókolóztam, amikor el akartam neked mondani valamit?”.
Volt, aki haragudott az anyjára, de a hiány még a haragnál is erősebb volt mindenkiben. Az anyák pedig bűntudatuk terheit cipelték. De aztán mégis el lehetett jutni a megbocsátásig, feloldozásig, össze tudtak borulni, s elmondhatták, mennyire szeretik a másikat. – Talán különösnek hangzik, de a tíz nap után teljes megnyugvásban és békében mentek vissza az anyák a börtönbe, a gyerekek pedig haza az apjukhoz vagy a nagyszülőkhöz. Mi pedig tudtuk, hogy most valamennyiük számára egy másféle időszámítás kezdődött el. Már el tudják viselni a hátralévő időt, már nem céltalanul, az órákat maguk előtt pergetve telnek el a napok. A mesék abban segítettek, hogy megértsék: bármenynyire korlátozottak is a szabadságukban, ki lehet tölteni az idejüket olyan dolgokkal, amelyek az épülésüket szolgálják – mondja Boldizsár Ildikó.
Esténként az anyák és gyerekek összegyűltek, s minden alkalommal másik anyuka mondott mesét. Első nap a nők megtanultak kenyeret sütni, s később, ezt a tudásukat átadva már a gyerekeikkel együtt sütöttek kenyeret. És voltak olyan napok, amikor egy-egy család mutatkozott be a többieknek, verset mondtak, énekeltek, játszottak. A kitárulkozást talán az is segítette, hogy a tábor idejére minden család egy fát választott magának szimbólumként, s nem a valódi nevükön hanem például Olajfa családként, Fűzfa családként, Fenyő családként, Alma családként vagy Barackfa családként szólították meg egymást. Mintha az új névvel egyben új életet is kezdtek volna.
