A kurzustévé kurzusriportere hasznos állítást kívánt tenni, amikor „magyar származású” írónak minősítette Kertész Imrét. A kurzus kertészileg ambivalens. Egyrészt követi a Nobel-díjban megtestesülő világkánont, és hivatalosan elismeri őt. A kurzus vezetője is szépen állva kezet fog az ülő íróval, ahogy helyénvaló. Másrészt a kurzus lényege, hogy a vele szemben állókat a magyarság ellenségeiként kitagadja a nemzetből, ezen az alapon tagadják ki belőle a kurzusfirkászok „Imre Kertészt”.

A kurzusriporter ehhez a kettősséghez keres valamilyen formulát, hogy ne kelljen neki egyértelműen eldöntenie, magyar-e Kertész, vagy nem. Nem lett sikere, mert az adott helyzetben, a kézfogósdi után Kertésznek egyértelműen magyarnak kell lennie. Aztán persze a kurzusfirkászat mindennapjaiban továbbra is lehet antimagyar.

Prőhle Gergely helyettes államtitkár a Klubrádióban eminens pártállami szervilizmussal kötelezőnek deklarálta Kertész megbecsülését: „ha a miniszterelnök teljesen egyértelműen pozitívan nyilatkozik, és mindig nagy elismeréssel és tisztelettel szól a Nobel-díjas íróról, akkor senki ne vegye a bátorságot arra, hogy bármilyen politikai meggyőződésből vagy szándékból ezzel ellentétes álláspontot képvisel! Nem azért, mert a miniszterelnök ezt nem így gondolja, hanem azért, mert ezt követeli meg az általános értékek iráni tisztelet és a magyar kultúra iránti tisztelet is”.

A kurzustévé helyreigazított: „Kertész Imrét természetesen Nobel-díjas magyar írónak tekintjük”. És ezzel már senkinek sem volt baja. A „magyar származású” ellen is azzal tiltakozott a kurzus ellenzéke, hogy egy magyarul író nagy író magyarságát nem lehet kétségbe vonni akkor sem, ha ő ezt tagadja. Mintha csak a kurzus kettős álláspontja között átmenetet kereső Csontos Jánossal értenének egyet: „Hiába nyilatkozza azt Kertész Imre, hogy ő egyetlen nemzethez tartozónak sem sorolja be magát – én önkényesen besoroltam őt a magyar nemzethez”.

Na de milyen alapon fogadnánk el vagy pláne követelnénk meg ezt az önkényességet? Milyen abszurd helyzet, hogy Kertész önmeghatározását csak a rasszista portálokon fogadják el, ahol senkit sem tekintenek magyarnak, ha nem elég rasszista, bármennyire annak vallja magát?! De Kertész nem vallja. Ezt a „nem vallást” a Kertész magyarságáért föllépők valaminő alkalmi, félreértett kifakadásként próbálják elmismásolni. Ez az elmismásolás tökéletesen Kertész-ellenes.

Szó nincs itt valamiféle sajnálatos fogalmazási balesetről. Kertész kiadott naplójának ez a „nem vallás” a sokszorosan megerősített, középponti üzenete! Teleidézhetnénk ennek változataival a lapot. Csak néhányat mutatóba: „Semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett »magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom...”, „kipusztították belőlem az országgal való szolidaritást”. „Magyarországhoz a nyelven kívül semmi sem fűz.” „A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartozhatom oda.”

Amit Kertész elutasít, az nem sajátosan a magyarsághoz vagy a magyar irodalomhoz tartozás, hanem általában a tartozás maga. Radikális pesszimizmus, radikális individualizmus, mindenféle kollektív identitástól való irtózás – ez Kertész. Mit tud róla, aki ennyit sem tud? Nékik Kertész ezt mondja: „Ezek az emberek semmit sem értenek a distancia termékenységéből, a sehová nem tartozás pátoszából...”. „Jó dolog azokhoz tartozni, akik sehová sem tartoznak...”, „...a független gondolkodást és annak könyörtelen következményeit vállaló életvitelt itt sohasem bocsátják meg nekem”. Csakugyan.

Kertészt nem kell sem származás, sem nemzetiség szerint besorolni. Kertész külön áll. A világutálatával sem kell azonosulni. Sok nagy életmű nőtt már ki olyan természetből és életfelfogásból, mely kevesekhez áll közel. Ez azonban nem is feltétele az életmű értékelésének. Viszont feltétele a létrejöttének. Egyszerűen tudomásul kellene venni, hogy Kertész Imre olyan, amilyen, és csak önmagához tartozik.

A kézfogás