Máig szemem előtt lebeg a felirat: „A munka becsület és dicsőség dolga.” A MÁV kőbányai Északi Járműjavító forgóvázjavító üzemének homlokzatán díszelgett a veretes mondat, és afféle „szakmás középiskolásként” gyakran gondolkodtam el rajta, mit is jelent.

Szemben nem az EMKE cigánya zenélt, hanem Jenő úr mérte munkaidő után a Ganz-Mávag sporttelep büféjében a korsó sört (hordószám), amit elégedett emberek ittak. Tartásuk volt, „kisfiamnak” szólítottak ismeretlen szakik, de bent a gyárban mindenki volt valaki. Ha csak egy nagyfeszültségű gyorskapcsolót kellett megjavítani, akkor is. Volt valaki. Ezekből a valakikből nagyon nagy hiány van.

Orbán Viktor kormányfő két éve azt ígérte, hogy helyreállítja a munka becsületét és értékét. Borotválkozási szokásait nem ismerem, de alighanem bajban van, ha ez a mondata netán eszébe jut – vajon pislogás nélkül bele tud nézni saját arcába?

Itt a munkának nemhogy becsülete nincs, de értéke sem. Előttem egy kétdiplomás mérnökember kényszerűségből vállalt kétkezi munkájának elszámolása, sajtpapíron. Júliusban 134 ezer nettó forintot keresett, ebből télen nemhogy fűteni, enni sem tud majd. Kollégái erdélyiek, negyven fokban kapálnak reggel hattól napestig, még egy üveg hideg vizet sem kapnak, ha egy pillanatra megállnak, a felügyelő rájuk szól (az árnyékból), hogy nem az ücsörgésért adjuk a pénzeteket. Óránként 450 forintot kapnak mindezért, és nagy tévedés, hogy ez az éhbért csak a kiszolgáltatott határon kívüliek fogadják el.

Mindenki elfogadja, akinek a napi megélhetés kényszere parancsol. Társadalombiztosításról, nyugdíjról beszélni ebben a közegben értelmetlen, zsebből megy minden. Ezek az emberek csukott szemmel várják a holnapot, lesz, ami lesz.

Egyes felmérések szerint akár a kétmilliót is elérheti a dolgozó, mégis teljes létbizonytalanságban élő magyarok száma. Formailag tán honpolgárrá lett némelyikük, de valójában lesajnált, megalázható senkik ők, akiknek még egy pohár víz sem jár a melegrekordos napokban. Van köztük számos határon belül született magyar is.

Kiszorultak erről vagy arról a munkahelyről, viszont jönnek a csekkek. Közben meg a hírek is: például arról, hogy az infláció a hat százalékot közelíti. Itt persze lehet máguskodni, hogy az adókedvezmények így meg úgy, hogy statisztikai összevetésben tulajdonképpen nem is annyi az annyi, no meg itt ez a remek közmunkaprogram, de a szerencsétlen bemegy a harddiszkontba, és látja: fél kiló zsír négyszáz forint. És akkor még hol van az ősz, vagy a január, amikor az ennivaló akár két számjegyű értékben is drágulhat?

Nem állítható, hogy Magyarországon éhséglázadás közeledne. Annál rosszabb: az éhség. Komor felhők gyülekeznek. Itt egyre kevesebb megkeresett pénz ér egyre kevesebbet, és ezt persze lehet fényezni, de a lényeg mégiscsak az, hogy az Orbán-féle munkaalapú társadalomnak valós bázisa nincs. Itt olyan bérrabszolgák teszik a dolgukat, akiknek minden forintjuk holnap kevesebbet ér. Ennek a boltokban mindennap böjtje van.

Három és fél, netán négymillió ember él bérből és keresetből (az adóhivatal ennél kevesebbel számol), de amit tesznek, annak a nagy többség számára nincs sem becsülete, sem dicsősége. Verejtéke, kényszere van csak. Meg inflációja.