Orbán azzal a „társadalmi ténnyel” érvel a fizetős felsőoktatás mellett, hogy „aki képzettebb, jobb álláshoz juthat, kevésbé fenyegeti a munkanélküliség, tágabb tér nyílik előtte a felnőtt életben”. Magyarul: a diploma és a tanulás befektetés, fizessen érte az, aki az előnyeit élvezi. Szinte szóról szóra így érveltek a korábbi kormányok is a maguk tandíjváltozatai mellett. A különbség: a „társadalmi tény”, hogy a továbbtanulás magasabb jövedelmet és könnyebb elhelyezkedést jelent, az eddigi kormányokat a felsőoktatásban tanulók számának növelésére, a mostanit a csökkentésére ösztönözte. Ahhoz képest, hogy a miniszterelnök most a diploma általános piaci előnyeit ecsetelte, néhány hónapja még a mérnökök és a megbecsült szakmunkások országát vizionálta. Júniusban Jávor Benedek azonnali kérdésére adott válaszában „a romkocsmák félhomályában merengő diplomásokról” beszélt, akikkel „Dunát lehetett rekeszteni”, majd hozzátette: „az eddigi oktatási rendszer tömegével termelte ki a használhatatlan tudású embereket”. Orbán a felesleges képzésekkel indokolta, hogy az európai trendekkel ellentétesen miért szűkíti a felsőoktatási kapacitásokat, illetve miért erőlteti a diákokra a műszaki tanulmányokat a bölcsészet helyett. Azonban a diploma előnyeit kimutató statisztikákban, amelyekre mint társadalmi tényekre hivatkozott, ezek a „felesleges képzések” is benne vannak.

– A taníttatások költségeit mindig a társadalom fizeti meg – egyébként önmagának – fogalmaz a Népszabadság megkeresésére Nahalka István. Az oktatáskutató kifejti: az állam az oktatást az adókból és a járulékokból finanszírozza, az adók és a járulékok fedezete is az emberek munkájából áll elő. – A kérdés pusztán az, hogy ez a típusú befektetés, valamint a hozam milyen arányban oszlik meg az egyén és a rajta kívül állók között – mondja. – Kialakulhatnak jelentősaránytalanságok. Az egyén befektetése mindaz a költség, ami a részéről a képzés konkrét elvégzéséhez ténylegesen szükséges, az elmaradt haszon, hogy tudniillik a képzésének ideje alatt nem végez munkát, nem kap bért, és ha van, akkor a tandíj. Előfordulhat, hogy az egyén alig fektet be, legalábbis az ő képzésébe való társadalmi befektetés jóval nagyobb a sajátjánál, miközben a haszon esetében is ő jár jobban, vagyis a hasznot tekintve a rá eső arány sokkal nagyobb, mint ami a befektetésnél rá esett. A teljes mértékben ingyenes felsőoktatás esetén néhány szakmát tekintve kialakulhat, ki is alakult ez a helyzet. Ezt érezheti a társadalom igazságtalannak. A tandíj bevezetésének ez lehet az alapgondolata. Ám ma nincs az a közgazdász, aki meg tudná mondani, mi a tényleges helyzet. Egy hálapénztől teljesen intakt orvosi szakmában, ahol az alacsony bér a jellemző, viszont a képzés költségei tetemesek, nyilván az a helyzet ma, hogy az egyén a képzése költségének is csak egy kis hányadát vállalja, és a haszna sem óriási e befektetésnek. Egy az egyetemet tandíj nélkül – azt mondanánk, ingyen, de nem lenne igazunk –elvégző közgazdász befektetése is alacsony arányú, ám munkájának hasznából a magas közgazdászbér miatt nagy arányban (a befektetési arányához képest jóval nagyobb arányban) részesedhet – mutat rá Nahalka István, hozzátéve: az közgazdasági nonszensz, hogy minden hallgató fizesse a saját képzésének költségeit, ráadásul igazságtalan is lenne. Az oktatáskutató azt mondja, ez a befektetés nemcsak annak hoz hasznot, aki a diplomát megszerzi, hanem még nagyon sok embernek, köztük sok alacsonyabb iskolai végzettségűnek is.

– Ha egy jó mérnök új találmányával jóval nagyobb termelékenységet alakít ki egy vállalatnál, akkor annak haszna megjelenik az ott dolgozók szinte mindegyikének bérében. Az oktatásba való befektetés haszna valamilyen mértékben szétszóródik, ezért indokolt, hogy a befektetésben mások is részt vállaljanak. Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy a társadalomnak állnia kell a képzés költségeinek egy részét. Hogy mekkora részét, azt ismereteim szerint ma lehetetlen meghatározni – fogalmaz.

Az oktatáskutató egy másik szempontra is rávilágít: ha a tandíjat túl gyorsan és mindenkire kötelezően bevezetnék – ha tehát megvalósulna Orbán terve, és minden diák fizetné a képzési költségeit –, akkor ösztöndíjprogramokra és sokkal nagyobb diákhitelre van szükség. – A diákhitel vállalása azonban számos más hitelformával összehasonlítva rendkívül kockázatos. Sikerül-e elvégezni a főiskolát, egyetemet? Tényleg kap-e a hallgató olyan állást, amelynek a béréből vissza tudja fizetni? Tekintve hogy ezekre a kérdésekre a hátrányosabb rétegekhez tartozó fiatalok inkább válaszolnak nemmel, számukra a kockázatok lényegesen nagyobbak, ezért ők lesznek azok, akik a többiekhez képest kevésbé aspirálnak felsőoktatási helyekre. Ez pedig azt jelenti, hogy a társadalom adottság- és tehetségpotenciáljával bánunk rosszul, hiszen a végül is a felsőoktatásba emiatt nem jelentkező fiatalok között sok igazán jobb sorsra érdemes, tehetséges ember lesz –összegzi.

Tény, hogy Orbán kormányának új felsőoktatási rendszere 32 ezer diákot már eleve elriasztott attól, hogy beadja a jelentkezési lapját. Köztük nyilván sokan vannak olyanok, akik a tandíjtól ijedhettek meg. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy a felvett diákok közül hányan fognak beiratkozni az egyetemekre, amikor szembesülnek a képzési költségekkel, illetve a hallgatói szerződésekkel. (Orbán tandíja sok pontban jelentősen eltér a korábbi tandíjkoncepcióktól. Leginkább azért, mert a felsőoktatás nem jut a diákoktól érkező pénzeken keresztül többletforráshoz. A tandíjnak ugyanis per pillanat az a szerepe, hogy valahogy kompenzálja azt a több tízmilliárdos forráskivonást, amit az ágazatnak a költségvetési megszorítások miatt el kell szenvednie.

Daróczi Gábor, a hátrányos helyzetű roma diákok ösztöndíjprogramjával foglalkozó Romaversitas Alapítvány igazgatója azt mondja, az átalakítások miatt idén sokkal kevesebb diák jelentkezett hozzájuk. A tizenöt éve működő civil szervezetnél azt tapasztalják, hogy a diákhitelt még azokon a szakokon sem merik a családok bevállalni, ahol jók az elhelyezkedési és kereseti kilátások.

– Az elmúlt két évben a magyar kormány arra tanította meg a családokat, hogy a hitel rossz dolog. Az önellentmondások tömkelegéből a diákhitel felvételére buzdítás az egyik – fogalmaz.

Megfojtott egyetemek

Magyar Bálint korábbi liberális oktatási miniszter utólagos képzési hozzájárulással hozott volna többletpénzt a felsőoktatásba. Elképzelése szerint – amit az akkor ellenzékben lévő Fidesz ellenzett – a diploma megszerzését követő húsz évben annak a fiatalnak, akinek a fizetése eléri a minimálbér négyszeresét, törlesztenie kell képzési költségeinek egy részét, akár külföldön adózik, akár Magyarországon. (A nem törlesztőket a diákhitelhez hasonlóan az adóhivatal nógatta volna.) Lapunknak nyilatkozva Magyar Bálint rámutat: minden országban állami támogatással működik a felsőoktatás. – Az Egyesült Államokban a GDP másfél százalékát költik felsőoktatásra, amit kiegészít a tandíjból, magánforrásokból befolyó további 1,2 százalék. Az EU-ban állami és magánforrással együtt két százalék a célkitűzés, Magyarországon most az egyszázalékos, egyébként az OECD átlagával megegyező ráfordítást csökkenti tovább a kormány. A Fidesz most elveszi az egyetemektől a pénzt, és megfojtja a vállalkozói tevékenységüket – fogalmaz. Magyar Bálint javaslatát 2006-ban a szocialista kormány buktatta el, leginkább azért, mert az nem azonnali költségvetési bevételt jelentett volna. (Ó.M.D.)

A Hallgatói Hálózat tüntetése az Orbán-kormány felsőoktatási elképzelései ellen – nem hallgattak rájuk