Mit jelent az, hogy cigány?
Nem akarom elhinni, hogy ilyen létezik. Többször rákérdezek, mire a 37 éves férfi makacsul ismételgeti: így történt. Korábban sosem hallotta azt a szót, hogy cigány. Akkor, a hígítós eset után világosította fel egyik ismerőse: „Neked többször annyit kell bizonyítanod, mint egy magyar embernek. De hiába rakod ki a beled, akkor is csak cigány maradsz.” Nagyon korán állami gondozásba került. Utólag kiderítette, hogy anyja is szinte gyerek volt még, amikor megszülte. Apja juhászként dolgozott valamelyik téesznél, a viskó, amit szükséglakásként kaptak, minden komfortot nélkülözött. Döngölt padló, se víz, se villany. Bútor se nagyon, csak pár rongyokkal telepakolt, ócska ágy. Az állami gondozásba vételt megelőző gyermekvédelmis tanulmány, amelyet évtizedekkel később olvasott, érzékletes leírást adott a körülményekről.
Első emléke a beregdaróci óvodához köti. Jellegtelen, egyszintes szocreál épület volt, de kedvesség és szeretet vette körül. Úgy érezte magát, mintha mesevilágban élne. És természetesnek vette, hogy örökkön örökké, a világ végezetéig így lesz. Az óvónénik nem merték elmondani, hogy neki és a vele egyidős nagycsoportosoknak ősztől már általános iskolába kell járniuk – egy másik településen, Berkeszen. Mindenkit felpakoltak egy buszra: „azt hazudták, hogy kirándulni megyünk. Csak akkor derült ki, amikor leszálltunk, hogy nem mehetünk vissza.”
Hájas Zoltánt gyerekkorában „kicsi Zolinak” hívták, innen kapta a Kicso becenevet. Rajta ragadt. Kicso alig tudja visszafogni az érzelmeit. Könnyezni kezd, amikor az óvodáról és a traumaként megélt berkeszi útról beszél. Nagyon megviselte a váltás, és az, hogy éppen azok csapták be, akiket a legjobban szeretett. Akikben vakon megbízott. A berkeszi általános iskolából Tiszadobra került, azokban az időkben, amikor Oláh Ibolya énekesnő is ott nevelkedett. Kicso színjátszó kört szervezett, kacérkodott a gondolattal, hogy színészi pályára megy. A sors aztán úgy hozta, hogy amatőrként ugyan, de a színészetnél is nehezebb mesterségnél kötött ki: mostanában bohócként lép fel különféle rendezvényeken.
Mai eszével már tudja, hogy a beregdaróci óvodától a tiszadobi szakmunkásképzőig sok cigány gyerek volt az állami gondozottak között, de ilyesmiről a pedagógusok egyáltalán nem beszéltek. A gyerekek pedig maguktól miért is beszéltek volna? Néhányuknak fehérebb a bőre, másoknak sötétebb. És? Akkoriban a tévében sem szerepelt a téma. Teljes elszigeteltségben, burokban éltek. Felnőtt védangyalaik nem engedték, hogy a külvilágból bármifajta kellemetlenség vagy a „nyugalom megzavarására alkalmas” információ beszivárogjon a falak közé.
A jó szándékú védelem sok káros következménnyel járt. Totálisan felkészületlenül hagyták el az intézetet, fogalmuk se volt, mi vár rájuk a szabad életben. Kicso szobafestőnek tanult Tiszadobon, de megbukott. Végül ács-állványozóként végzett. Ismerőse ajánlásával az építőiparba került, egy debreceni „maszekhoz”. Hígító, főnök, cigányozás – ezt már tudjuk. Sok munkahelyen megfordult. Volt, hogy egész jól keresett, volt, hogy kölcsönkenyéren tengődött. Közben egy baptista gyülekezetnek köszönhetően keresztény hitre tért. Munka bőven volt, csak fizetség nem. Hónapokig ingyen dolgozott, a körbetartozások miatt a cégétől nem kapta meg a bérét.
Amikor vidéken már végképp nem látott reményt a megélhetésre, a fővárosba jött. Lakott albérletben, irodában, munkásszállón, hajléktalanokat ellátó intézményben – vagy az utcán. Megnősült, elvált („feleségem, sajnos, italozó életmódot folytatott”), közös gyerekük Debrecenbe került. Ha teheti, látogatja. Újabban megint albérletben lakik az élettársával. Foglalkoztatni kezdte a cigánysága, összeismerkedett roma politikusokkal. Egyik volt intézetis cigány barátja javasolta, hogy jelentkezzen az Iványi Gábor-féle Wesley János Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola és Gimnáziumba, ahol egészen különleges program indul: gimnáziumi érettségit szerezhetnek a hajléktalanok. Miért is ne? Kicso belevágott.
Kedvet kapott a képzőművészethez is. Az a férfi, aki a tiszadobi iskolában diákként megbukott szobafestőként, ma már több kiállítással dicsekedhet. Álmodni se mert volna róla, de megtörtént: egyik festményét, amely cigánytelepet ábrázol, megvásárolták. Tavaly hét, idén már tizenhárom hajléktalan és hasonlóan nehéz sorban lévő ember tett sikeres érettségit. Kicso is közöttük van – veszi át a szót Mályiné Rubé Katalin, a program kidolgozója és vezetője. A „tizenhármak” két év alatt végezték el az esti gimnáziumot. Eredetileg 44-en jelentkeztek: egy részük lemorzsolódott, mások még folytatják. Számukra túl gyors volt a tempó.
A hajléktalanok közös tankönyvekből tanultak. Tandíjat nem kellett fizetniük, de az érettségi súlyos tízezrekbe került. Kicso az eladott festmény árából állta a költségeket, többeknek a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a X. kerületi önkormányzat dobta össze a pénzt. A követelmény ugyanaz volt, mint bárhol másutt – hangsúlyozza Mályiné Rubé Katalin. Alapelve szerint nem a diákok vannak a tanárért, hanem fordítva. A pedagógusok mentorként is működnek, a program csak így lehet eredményes. A tanárok alapos rostán mentek át, néhányuktól meg kellett válni: „Sem tudásban, sem hozzáállásban nem hozták azt a szintet, amit elvártunk tőlük”.
Érettségi előtt mindenki iszonyatosan izgult, az egyik asszony egész éjszaka nem tudott aludni. Utána aztán hatalmas volt a megkönnyebbülés és az öröm. A bizonyítvány átadásakor többen elsírták magukat a boldogságtól. Pár perccel később – úgy látszik, ez egy pityergős beszélgetés – Mályiné Rubé Katalin is a szemét törölgeti. Az iskolát is működtető Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget a parlament megfosztotta az egyházi státusztól, az általa fenntartott óvodák, iskolák és csaknem háromezer hátrányos helyzetű gyerek sorsa bizonytalanná vált.
A kiegészítő támogatásra benyújtott pályázatot a napokban utasította el a minisztérium. Veszélybe került a hajléktalanprogram is. „Sejtelmem sincs, mi lesz” – suttogja Mályiné Rubé Katalin. Némán ülünk. Kicso töri meg a csendet: „Sok pofont kaptam az élettől. Az a célom, hogy amennyire tudom, az intézetis gyerekeket megkíméljem a csalódásoktól. Felkészítsem őket arra, amire minket senki nem készített fel.”
