Az Arany Bika előtt álldogálok, a kihalt szállót nézem. A szemem előtt pusztul. Látom, ahogy roskad, süllyed és ereszkedik, lassan, méltósággal. A friss, ropogós, tisztaruha-szagú tavaszban így haldoklik egy jól nevelt, nagyúri épület. Feltűnés nélkül, halkan. A robajt, ami az összeomlás sajátja, a végtelenségig visszatartja, mint a lélegzetét a halálhörgését szégyellő, menthetetlen beteg.

A következő pillanatban mellém lép egy koldus, mert az összeomláshoz ő is hozzátartozik.

Itt koldul évek óta, mindig a Bika előtt, s mindig ugyanabban a piros dzsekiben. Pár forintot kunyerál udvariasan, de nem nyúlok a zsebembe, csak nézek rá hosszan: nagyon ismerős az arca. De honnan is, ezen tűnődöm. Szemüveges, hatvan év körüli, mélabús ember, fáradt, üres tekintettel, s az arcán valami furcsa lemondással, ami előre jelzi, hogy voltaképpen nem is számít ő könyöradományra. De hát mit lehet tenni, ha egyszer koldus, akkor koldul. Koldulni kell, ha koldusnak áll az ember.

Állunk egymással szemben, ő néz rám csodálkozva, hogy talán mégis. Mégis kinéz ebből a találkozásból pár forint. Én meg nézem az arcát, s kutatok az emlékezetemben: igen, igen, igen, láttam őt valahol mostanában, ahol megjegyeztem magamnak.

Nézek szegényre szúrós, összehúzott szemmel, ő meg bámul vissza riadtan, mit akarhat ez tőlem, ezt látom a szemében.

Gondolkodom, hogy adjak-e neki pénzt. Nem tűnik rászorulónak. Nem látszik éhesnek. És közben zakatol az agyam: ezt az embert nem csak kéregetni láttam már.

Aztán a homlokomra csapok: megvan!

Bauer Tamás fórumán láttam pár héttel ezelőtt, éppen itt, az Arany Bikában. Csodálkoztam is rajta. Egy közgazdász előadása a felszámolás alatt álló szállodában...

– Bauer Tamás előadásán nem volt ott véletlenül? – kérdem hirtelen, némiképp a magam számára is váratlanul, mert hát semmi közöm hozzá, hogy egy koldus mit csinál, amikor nem koldul.

Mire az a szegény ember bólint:

– Dehogynem! Majd felvillannak a szemében megint a kérdőjelek: mi lesz ebből? Mit akar ez az idegen tőlem? Lehet-e nekem ebből valami bajom?

Hangosan pedig annyit kérdez:

– Akkor ott volt maga is?

– Igen, de nem maradtam végig – dünnyögöm, mire bólogat:

– Maradnia kellett volna – mondja –, Bauer nagyon okos ember. S hozzáteszi, mintegy mentegetőzésképpen:

– Baloldali ember voltam egész életemben, baloldali liberális ember. Azért jöttem a Bikába, hogy meghallgassam Bauer Tamást.

S egyszerre pillantottunk fel a mellettünk lassan rohadó épületre.

Igen, az egyik nagyterem pódiumán Bauer Tamás szónokolt, okos dolgokat mondott a szabadságról, s körülöttünk üresen, elsötétítve omlott össze a grand hotel. Kissé furcsa volt. S ott ült ez a szegény ember is, aki máskor kéregetni szokott a Bika előtt, de azon az estén nem koldult, hanem fegyelmezetten ült közöttünk, a közönség soraiban.