Dolgozz vagy dögölj meg!
A demokrácia XXI. századi értelmezéséhez szorosan hozzátartozik, hogy a közösség boldogulását célzó egyes alternatívákról a politikusok nem kies magányukban, hanem a társadalmi párbeszéd fórumait igénybe véve döntenek. Ehhez képest az Orbán-kormány egyik legfontosabb, legsúlyosabb társadalmi kihatású döntése, hogy tudniillik leszámol a jóléti társadalom (más néven a szociális piacgazdaság) „illúziójával”, és az úgynevezett munkaalapú társadalom felépítése felé fordul, az egyeztetés egyetlen kötelező körét sem járta végig: nem szerepelt a választási programban – tehát nem döntött róla előzetesen a kormánypárt valamelyik döntéshozó fóruma –, nem szavazták meg a választók, nem vitatta meg a parlament, nem tárgyalták különféle szakmai és civil szervezetek.
Az ötlet és a megfogalmazás a miniszterelnöké, és az Orbán–Matolcsy kettősön kívül formálisan talán senki nem konzultált róla. Ha tekintetbe vesszük, hogy arról a társadalmi modellről van szó, amit Magyarország a következő években a kormány szándékai szerint követni fog, akkor a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a stratégiai döntés túlságosan szűk körben született meg.
Ami a hivatkozott választási programot, a Nemzeti ügyek programját (NÜP) illeti, ott a munkaalapú társadalom helyett konkrétan ez szerepelt: „Az alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását. Ezért a szociális biztonságot, az esélyek kiegyenlítését és az egymás iránti megbecsülést és elköteleződést (szolidaritást) közös alapértékeknek tekintjük. Célunk a valódi esélyek megteremtése és a tevékenység díjazása, a nyomorból kilépni szándékozóknak segítő kéz nyújtása és a teljesen elesettek felemelése.” Ismerősen csengő mondatok egy olyan országban, ahol 1990-től máig senki nem nyert választást, aki nem a jóléti társadalom vízióját kínálta a választóknak.
Szó szerint igaz ez a Fideszre is: az 1998-as és a 2010-es program a jólét, az igazságosság és az esélyteremtés ígéreteit foglalja össze. A NÜP ráadásul az előzményeket is korrektül idézi: az 1990-es rendszerváltáskor a többség nem a tőkés termelési módra, hanem a szociális piacgazdaságra mondott igent, és az utóbbit nem a pőre kapitalizmus szinonimájaként, hanem kifejezetten annak alternatívájaként használták a pártok (a korabeli Fideszt is beleértve). Azaz Magyarországon a jóléti társadalom igenlése jelenti azt a közös nevezőt, amely körül a társadalmi konszenzus megteremthető, és pillanatnyilag ez az egyetlen fejlődési út, ami alkotmányos és demokratikus legitimációval egyaránt rendelkezik (vagyis amit alkotmányos célként, a szavazóktól kapott egyértelmű politikai felhatalmazással valósíthat meg a hatalom).
A választók elől bölcsen eltitkolt „munkaalapú” társadalomképhez a kormány csak utólag próbált némi pótlólagos legitimációt fabrikálni az alaptörvényben. A kormányfő magát a fogalmat 2011. április 20-án, a Liga szakszervezeti konföderáció vezetőjével folytatott megbeszélése után említette először, ám akkor még ez a kifejezés csupán annyit jelentett: „legyen minél több embernek tisztességes megélhetése”. A definíció egy hónappal később bontakozott ki: akkorra már a jóléti államot leváltó új modellként beszélt róla Orbán, úgy fogalmazva, hogy „a jóléti társadalmak korából a munkaalapú gazdaság korába érkeztünk” (mi magyarok kerülő úton, az előbbit kihagyva). Vagyis ő maga jelezte, hogy ez nem egy apró korrekció, hanem egy új paradigma. Hogy érzékelhető legyen a különbség: a munkaalapú társadalom nem a szociális piacgazdaság valamelyik alfaja, itt a jóléti társadalom antitéziséről van szó, amelyben a jólét már nem általánosan elfogadott közcél, hanem csupán munkával kiérdemelhető jutalom (azon szerencsések számára, akiknek jut munka).
A paradigmaváltás alkotmányjogi aggályokat is felvet. Gondoljuk csak végig: a Fidesz elindul a választáson a szociális piacgazdaság programjával, jóléti ígéreteivel kétharmados támogatást szerez, majd a többség birtokában, a társadalmi és politikai konszenzusra nem is törekedve meghirdet egy másik programot, amely a jóléti társadalom lebontásáról szól. Teszi mindezt egy évvel a választások után (amikor a választó már és még nincs döntési helyzetben), és még jócskán a ’89-es alkotmány hatálya alatt. Másképp fogalmazva: a kormány, amely a ’89-es, a Fidesz értelmezése szerint is a szociális piacgazdaság megvalósulását célul tűző alkotmányra esküdött fel, egyszer csak úgy dönt, hogy neki jobban tetszene egy olyan politikai cél, amely ugyan ellentétes azzal, ami köré a hatályos alkotmány a közjó fogalmát felépíti, de Orbán Viktor és Matolcsy György valahogy szimpatikusabbnak tartja. Ez azért fordulat a javából.
A „munkaalapú társadalomnak” persze nem az az egyetlen hátulütője, hogy az alkotmányos utat megkerülve pottyant a kormányzati tevékenység fókuszába. Hasonlóan súlyos hiba, hogy semmi olyasmit nem kínál, ami össztársadalmi léptékben kívánatos cél lenne. A munkaalapú társadalom azt jelenti, hogy mindazok, akiket a tőkéjük (a tulajdonuk) nem kímél meg a létért való küzdelem napi kihívásaitól, kizárólag a munkájuk alapján nyerhetnek bebocsátást a jólét (mindenekelőtt a jól működő közszolgáltatások: oktatás, egészségügy, szociális ellátás, közösségi közlekedés stb.) szféráiba. Ez az „amennyid van, annyit érsz” világa: akinek tőkéje van, az sokat ér, akinek munkája, az kevesebbet, akinek pedig se tőkét, se munkát nem osztottak, az nem ér semmit, és a társadalom nem is tartozik neki semmivel. Egy egészséges szerkezetű társadalomban mindez „csupán” azzal járna, hogy a felső kétharmad minden szolidaritást és érdekközösséget megtagad az alul lévő egyharmaddal. De nálunk, az egymillió mélyszegény, a hárommillió létminimum alatti és a további hárommillió létminimum környékén élő, a leszakadás rémével naponta megküzdő polgár országában (ezek a KSH adatai) rosszabb a helyzet: itt az árral úszó egyharmad veszi le a kezét a szegényebb kétharmadról.
Az sem érdektelen kérdés, hogy adottak-e a kizárólag a munkán alapuló boldogulás feltételei az országban. A rendszerváltás után, 1990 és 1993 között egyszerre csökkent a GDP és a foglalkoztatás, az ország több mint egymillió munkahelyet veszített el. Utána viszont 2008-ig folyamatosan nőtt a gazdaság (1999-re már túlhaladta a tíz évvel korábbi szintet) anélkül, hogy a munkahelyek száma érdemben növekedett volna. A megszűnt állások döntő többsége a mezőgazdaságból hiányzik: az összeomlott szocialista ipar helyét elfoglalták új, tőkés termelők, de a vidéki népesség a tsz-ek és melléküzemágaik helyett nem kapott másik foglalkoztatót. Nem szívta fel az állástalanokat a szolgáltató ágazat sem, amely ma is jórészt a minimálbér körül foglalkoztatottakra és az önkizsákmányolásra épül. A kkv-szektorban egyértelműen a munka adminisztrációs és járulékterhei akadályozzák a foglalkoztatás növekedését, ezeken eddig egyetlen kormány sem enyhített (a mostani sem). Az országban jelenleg 460 ezer munkanélküli és közel egymillió inaktív, de a kora és az egészségi állapota alapján elvben még munkaképes ember él, ám kevesebb mint 28 ezer betöltetlen álláshelyet tartanak nyilván, vagyis az aktivitás akkor sem változna számottevően, ha varázsütésre az összes álláshelyet elfoglalnák, amit a magyar gazdaság ma felkínál.
Orbánnál a munkaalapú társadalom a gazdaság versenyképessé tételének záloga. Kétségtelen, hogy léteznek a világban országok, ahol az „emberi erőforrás” leértékelésével, a munkavállalói és a környezeti jogok minimalizálásával pörgették fel a gazdaságot. Ám egyrészt ez a fejlődési modell sehol nem bizonyult tartósnak, másrészt Európában olyannyira rendszeridegen, hogy itt a versenyképességi rangsor élén szinte kizárólag progresszív adórendszerű jóléti államokat találunk magas színvonalú állami oktatással és hasonló nívójú közegészségüggyel. Egyszerűen azért, mert ez a környezet tudja biztosítani a nemzetközi versenyben való helytálláshoz szükséges minőségi humán tőke bővített újratermelését.
Miközben a munkaalapú társadalmat építő magyar kormányerő figyelmen kívül hagyja a kínálkozó referenciákat, megdöbbentő érdektelenséget tanúsít a munka világa iránt is (aki másképp gondolja, nézze vissza a munka törvénykönyve úgynevezett parlamenti vitáját: az előterjesztőn kívül talán három kormánypárti honatya szunyókálta végig az éjszakai ülést). A kormány a teljes munkaügyi szakmával szembemegy, amikor a munka adóját csökkenti – szelektíven, alul inkább növelve – a társadalombiztosítási járulékok helyett. A vidéki munkahelyteremtés esélyeit pedig épp a napokban kukázta, Ángyán Józseffel és az ő vidékstratégiájával együtt. Ebben a helyzetben, a munkakínálat érezhető bővítése nélkül kirívóan cinikusnak tűnik a kormány „dolgozz és boldogulsz” ajánlata, amely odalent (például a 6-800 ezres cigányság köreiben, akiknek az alkalmazását a képzettség hiányánál is hatékonyabban akadályozza a többségi társadalom elutasítása, vagy a megváltozott munkaképességűek százezrei között) inkább „do or die”-ként hangzik: dolgozz vagy dögölj meg.
Közben az egyszerre több alrendszerben – közoktatás, felsőoktatás, egészségügy, munkaügy, szociális ellátások – végrehajtott változtatásokkal rohamléptekben zajlik a munkaalapú társadalom háromrétegű struktúrájának kialakítása: a tőketulajdonosoknak és a kvalifikált bérért kvalifikált munkát végző elitnek a hatalom adókedvezményekkel és exkluzív szolgáltatásokkal (adómentes magán-egészségbiztosítás, ingyen egyetem stb.) kedveskedik (csak emlékeztetőül: „a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elkötelezett a szolidaritási elvű, nemzeti kockázatközösségen alapuló, egységes biztosítási rendszer fenntartásában” – idézet a NÜP-ből) , a „munkásosztályt” kiemelt teherviselésre kényszeríti, az „underclass”-t pedig ejti és megbélyegzi. Utóbbi képviselőinek egyszerűen azt üzeni: „nem azért nem dolgoztok, mert megszüntettük a munkahelyeiteket, hanem azért, mert nem akartok” – és eszerint is bánik velük.
