A valutaalap kelepcébe kerülhet, ha azt hiszi, a hirtelen fejvesztve hátráló, új alvezért kinevező magyarok ilyen könnyen feladják a gazdasági szabadságharcukat. Ha most a biztos győzelem tudatában üldözőbe veszi őket, akkor az erdőben megbújó furfangos Matolcsy agysebészeivel előtörve könnyen a hátukba kerülhet. A koponyalékelésig legalábbis biztosan eljutnak az egész Európa által rettegett nyilaikkal.

Most van itt az ideje, hogy Irina Ivascsenko beleássa magát a magyar őstörténelembe. Ezzel ugyanis nemcsak az IMF-et segítheti hozzá ahhoz, hogy megértse, a látszólag minden logikát nélkülöző magyar gazdaságpolitikai irányváltásoknak mi lehet a mozgatórugója, hanem talán a kormány harcosait is rábírhatja arra, hogy lapozzanak már ők is egyet a saját történelmükben. A magyarok ugyanis nem zsákmányszerző kalandozásaikkal alapozták meg jövőjüket Európában, hanem éppen annak felismerésével, hogy ezt abba kell hagyniuk. Egy-két korabeli koki és saller nyomán akkor képesek voltunk ezt belátni. Ez az a belátás, ami a mai vezéreinkből annyira hiányzik.

A valós helyzet – legyen az bármilyen szörnyű is – időben történő felismerése és ennek nyomán a drasztikus lépések felvállalása. S mivel nekünk már nem vezéreink, hanem vezetőink vannak, mindennek a megvallása és a szükséges lépések okainak, következményeinek bemutatása. E téren túl sok a hasonlóság a Gyurcsány- és az Orbán-kormány ballépései között. Egyikük sem hibáztatható a világválság első, majd második hullámáért, de mindkettő hibáztatható azért, hogy politikájuk olyan rózsaszín forgatókönyvre épült, amely szerint még vagy már nem lehet baj.

Az első tévedése az volt a második Orbán-kormánynak, neki is megengedi majd az EU, hogy a költségvetési hiány növeléséből élénkítse a gazdaságot. Várakozása nem volt teljesen alaptalan, hiszen a válságra a stabil gazdasági hátterű európai államok ezt a választ adták, gondolhatta, hogy ezek után csak kicsikar az EU-tól néhány százalék engedményt. Tévedett. Mert mire kormányra került, megváltozott a széljárás Európában. A gazdag államokban is beköszöntött a spórolás korszaka, így a legkevésbé sem voltak fogékonyak a magyar kérésre. Önmagában ez a koki még csak arra volt elég, hogy a magyar kormány belássa: a 3 százalékos hiányt mindenáron teljesítenie kell. A kudarc azonban dacossá tette Orbánt, aki mintha csak azt mondta volna: „3 százalék kell nektek? Hát tessék!” Válaszul olyan pénzbeszedési lépésekbe lovallta bele magát gazdasági miniszterével, amelyek jóformán automatikusan előrevetítették a szomorú jövőt.

A hiány tartásához és mindeközben a beígért adócsökkentésekhez sok pénzre volt szüksége. A könnyű bevétel csillogása elvakította és mohóvá tette a kormányt. Ahol talált valamit, ott igyekezett teljesen lesöpörni a padlást. Vabankra játszott azt remélve, hogy mire ezek az extra bevételek elfogynak, addigra beindul a remélt gazdasági növekedés, amely aztán majd mindent megold. A kormány időt vett nagyon sok pénzért, de befuccsolt. A pénz sokkal hamarabb fogy el a vártnál, a remélt növekedésre pedig keresztet vethet. Mindez önmagában is kellően hazardőr gazdaságpolitika volt, de ezt sikerült megfejelni azzal, hogy a biztos siker reményében direkt és látványosan elrúgta magától mindazokat, akiktől a bajban segítséget várhat.

A válság első hullámát az IMF és az EU pénzéből éppen csak túlélő, de erősen dülöngélő magyar gazdaság állapota még akkor is sokkal nagyobb óvatosságot és önuralmat kívánt volna meg a kormánytól, ha nem jön a második hullám. Az IMF-fel való teljesen fölösleges összeveszés, az EU-nak való beszólások nem azért ágyaztak meg az újabb forintválságnak, mert e szervezetek majd jól megsértődnek és nem segítenek, hanem azért, mert egy olyan ország képét mutattuk a külvilágnak, amely különutas, összeférhetetlen, konfliktusgeneráló politikát folytat.

Hogy ez kinek nem tetszik? Na éppen annak a megfoghatatlan „piacnak”, amelyre Orbán támaszkodni akart a gazdasági szabadságharcában, amikor fityiszt mutatott az IMF-nek. Eleve halva született ötlet volt, hogy a valutaalaptól a piachoz menekül védelemért. Az IMF-medvét ugyanis éppen azért kellett magunk mellé hívni, hogy fel ne zabáljanak a piac farkasai. De a farkasokhoz újra csak akkor mehetünk sok pénzért, ha már elég erősek vagyunk a medve nélkül is.

Ha ugyanis a farkasok azt látják, hogy a medvét elpateroltuk magunk mellől, de csak szájhősködünk, miközben gyengék vagyunk, akkor lerágják rólunk a húst. Valójában nem mohóságukban, hanem félelmükben. A megrémült „piac” sokkal durvább feltételeket szab, mint az IMF bármikor. A kormány kénytelen volt egyre többet adni a piacnak a „szabadságáért”, olyat is, amit még az IMF sem kért, mégis vissza kellett oldalaznia a valutaalaphoz védelemért. Ezzel nem az a baj, hogy siralmas és röhejes, hanem az, hogy borzasztóan nagy árat fizettünk érte. A kokik és sallerek korszaka lejárt, a lehetséges zsákmányok elfogytak, a világ ellen pedig nem érdemes harcolni – ott ugyanis nincs kétharmada a kormánynak.

Horn, Gyurcsány vagy Orbán a szakadék szélén egyaránt meg tudott állni, de az elődök példája egyiküknek sem volt elég ahhoz, hogy időben felismerjék: a délibábjukhoz közelítve éppen a szakadék felé tartanak. Ez volna a magyar út örökre?

Mintha a magyar politikai vezetőkből hiányozna a hibáik durva külső kényszer nélküli felismerésének, beismerésének és kijavításának a képessége. Nem több, csak annyi, amennyi az őseinkben megvolt, amikor úgy döntöttek, itt maradnak.

Lehet, hogy tényleg tudtak valamit a magyar agysebészek? Valami kis bemetszést, ami azóta feledésbe merült? Ami nélkül századokra csak az önsorsrontás marad? Nyálazza át Matolcsy miniszter még egyszer azokat a bizánci és perzsa forrásokat, hátha megtalálja.

Alighanem ez a legtöbb, amit tehet még értünk.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT