Fával és lignittel spórolnak
Kiss István a feleségével és annak édesanyjával a cívisváros Geréby telep nevű, falusias jellegű, kertvárosi övezetében lakik, s én azon egyszerű oknál fogva mentem hozzájuk fát vágni, mert ki akartam próbálni, hogy hideg novemberi délutánon milyen érzés megszenvedni az otthon melegéért. Aki tudja, annak nem kell mondanom, hogy két óra favágás után hasogat a hát, zihál a tüdő, és lüktet a tenyér. Megszenved érte az ember, ha a téli fűtésen spórolni akar, márpedig Debrecenben mostanában egyre többektől hallom, hogy odahaza a családban ez a legfőbb téma: hogyan kellene olcsón megúszni az előttünk álló telet? Kiss Istvánék a válság közepette azt találták ki, hogy az eredetileg gázfűtéses családi házukba kombinált rendszerű kazánt szereltettek.
A közelmúltban beszerzett kazán 160 ezer forintba került szállítással és szereléssel együtt, s a mostani fűtési szezonra 141 ezer forintért vásároltak hatvan mázsa fát – ebből azt a bizonyos húsz mázsát én aprítottam össze nekik. A fiatalember és a felesége úgy számol, hogy a gázfűtés minimalizálásával pár év alatt megtérül a beruházás, korábban ugyanis havonta 35-40 ezer forintra rúgott télen a gázszámlájuk, amit ezen a télen hat-hétezer forintra tudnak leszorítani. Kérdem tőlük, hogy a környékükön gyakoriak-e ilyenkor a favágó napszámosok, mire Kiss István azt mondja, hogy az emberek saját maguk vágják föl a tüzelőt, mert napszámost fizetni nem éri meg. Azt mondja, hogy az egyik helyi Tüzép-telepen, ahol a húsz mázsa rönköt vette, némi ráfizetéssel géppel fölvágták volna neki a fát. A tüzelő mázsája 2350 forintba került, de ha rászánt volna mázsánként 150 forintot, akkor a Tüzéptől a fát hasábokra darabolva kapta volnameg. Így otthagyott 47 ezer forintot, és megspórolt háromezret. S minek adná oda ezt a háromezret egy napszámosnak, ha meg is tudja takarítani?
Az ismeretségi körömben mások is arra jutottak, hogy a gázfűtést jobb lesz mihamarabb kiváltani. Egy vezető munkakörben dolgozó ismerősöm, Péter és a felesége a nyáron építtetett cserépkályhát a Nagyerdőalja városrészben található családi házuk több mint száz négyzetméter alapterületű, földszinti nappalijába. Mielőtt kiválasztották volna a megfelelő mestert, alaposan tájékozódtak, mert nem szerettek volna rossz minőségű, olcsó cserépkályhát. Még a határon túlra, Nagykárolyba is elautóztak, hogy megnézzenek egy vállalkozást, végül egy karcagi műhely mellett döntöttek.
A kályha 460 ezer forintba került, s habár Péter azt mondja, hogy bontott kályhaelemekből ennél jóval olcsóbban megúszták volna, nem bánták meg a csaknem félmilliós beruházást. Októberben húsz mázsa tűzifát vettek 50 ezer forintért, s miután az elmúlt egy hónapban kitapasztalták, hogy egy nap tíz kiló fát kell rakni a tűzre, úgy kalkulálnak, hogy a húsz mázsa fa elég lesz kétszáz napra. Péter szerint az sem lesz tragédia, ha olyan hidegek lesznek, hogy egy nap kétszer is be kell gyújtani, mert a cserépkályha üzemeltetése még így is sokkal olcsóbb, mint ha a hatalmas házukat gázzal kellene fölfűteni.
Nem csoda, hogy mindkét család a fatüzelést választotta, az igazán jó minőségű szén ugyanis nagyon drága. Az igen magas fűtőértékkel bíró „lengyel dió” fantázianevű szén mázsája Debrecenben csaknem hétezer forint, de még a legolcsóbb szén – az úgynevezett „borsodi barna kocka” – is legalább egy ezressel drágább mázsánként, mint a tűzifa. De az emberek többsége még a tűzifát sem tudja kifizetni.
A Tüzépker Debrecen Kft. igazgatóhelyettesétől, Ketzán Jánosnétól megtudom, hogy idén kiugróan megnőtt a lignit forgalma: a szénhez hasonló, de ahhoz képest igen alacsony fűtőértékű anyagból a tavalyi év hasonló időszakához képest sokkal többet, csaknem 1500 mázsát adtak el – eddig. S még nincsenek itt az igazán nagy hidegek. Az igazgatóhelyettes azt mondja, hogy a lignit mázsáját mindössze 1080 forintért árulják – nem véletlenül népszerűbb hát, mint a legolcsóbb tűzifa. Debrecennek amúgy megvan a maga kedvence tűzifában is: Ketzán Jánosné szerint igen érdekes, hogy a cívisek legszívesebben akáccal fűtenek, holott a Tüzép-telepek tölgyet és bükköt is árulnak. Miért éppen az akácot kedvelik a debreceniek, kérdezem, mire Ketzán Jánosné őszinte és egyszerű választ ad: „Fogalmunk sincs.”
