A köztisztviselők az első pofont tavaly tavasszal kapták, amikor indoklás nélkül rúgták ki emberek ezreit. S ha tömeges elbocsátások máshol egyelőre nem is voltak, a foglalkoztatottak reálbére csökkent az egészségügyben, a közoktatásban vagy a közművelődés területén is. Miért épp most tüntetnek?

Nekem is fejtörést okoz, mi történik az országban

Ilyen rossz mentális állapotba, ennyire rossz szakmai és anyagi körülmények közé még soha nem került a közigazgatás. Igaz ez a közszféra egészére is. Összevonások, intézménybezárások, az empátia minimumát nélkülöző elbocsátások történtek, s most további leépítések és átszervezések lehetőségét lebegtetik, ami nem más, mint pszichoterror. Ugyanakkor a jövő évi költségvetésből nem derül ki, hogy miként őrizhető meg az államigazgatás, a rendvédelem, az egészségügyi ellátórendszer vagy a közoktatás működőképessége. Ez pedig már az egész társadalom ügye.

Mit szeretnének elérni?

Tiltakozunk a kormány által irányított területeken kilátásba helyezett létszámcsökkentés ellen, amelyről hivatalos információnk még nincs, de úgy tudjuk, konkrét neveket tartalmazó listák készültek. A közigazgatásból mintegy 5500, a közszférából összesen akár harmincezer fő menesztésére is számítani lehet. Az egészségügyet és néhány más „védett” szervezetet – ilyen lehet az adóhatóság – ez nem érinti, így lehetnek olyan területek, ahol a tíz százalékot is elérheti a leépítés aránya. Erről – a korábbi kormány gyakorlatával szemben – semmilyen előzetes egyeztetés nem folyt, s legfeljebb halvány ígéret van arra, hogy valamiféle karrierhíd létrehozásával segítik az utcára kerülők elhelyezkedését. Beszélni akarunk erről. A demonstráció másik oka, hogy 2008 óta a közszférában nem volt fizetésemelés, ráadásul idén a különféle pótlékok és juttatások lefaragása miatt még csökkent is a jövedelem.

Emiatt legalább ötszázalékos béremelést szeretnénk. Ugyanakkor követeljük, hogy a jövő évi adóváltozások miatt várhatóan kieső jövedelmet kompenzálják, mert korrekció nélkül egy százezret kereső ügyintéző nettó jövedelme nyolcvanezerről 65 ezerre csökkenne. Kormányzati körökben mindezzel kapcsolatban azt hangoztatják, hogy a jelenlegi rendszer fenntarthatatlan, és ha nem tesznek valamit, a görög útra lépünk. De kérem, az unióban leginkább eladósodott Görögországban a minimálbér 850 euró, nálunk háromszáz. Ott a közszolgálatban foglalkoztatottak átlagkeresete – a 13. és 14. havi illetmény elvonása meg a tízszázalékos fizetéscsökkentés után – 2400 euró, nálunk némi jóindulattal kilencszáz. Ezt is tudniuk kell azoknak, akik a görög példával minket fenyegetnek.

Nem megkésett ez a próbálkozás? Eddig a közszférában foglalkoztatottak egységesen nemigen emelték fel a szavukat, s ezzel mintha azt üzenték volna a kormánynak, hogy velük mindent meg lehet csinálni.

Tény, hogy ezen a területen igen erős a munkaadó iránti lojalitás. Ennek oka részben szocializációs okokban keresendő – talán túl nagy az emberekben az alkalmazkodási készség –, de közrejátszhat benne a munkahely elvesztésétől való félelem is. A közszolga ugyanis azt érzi, hogy nem a jogviszonyát szabályozó törvénytől, hanem a főnökétől függ. Ezt erősíti, hogy például méltatlanság, bizalomvesztés vagy a vezetői értékrendhez való alkalmazkodás hiánya miatt is kirúghatnak bárkit.

Mit tettek a szakszervezetek?

A Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács a kormányváltás óta talán a legtöbbet ülésező testület volt – amikor kezdeményeztük, összehívták a grémiumot. Más kérdés, hogy a szervezet hatékonysága a nullához közelít: mindig türelmesen meghallgatták az észrevételeinket, de általában még a vesszőhibákat sem javították ki, ha mi tettük szóvá. Mégis remélem, hogy a felvetéseinkről egyszer elgondolkodnak, mert a rendszer előbb-utóbb működésképtelen lesz. Rajtunk kívül pedig senki nem beszél például arról, hogy a sikertörténetként eladott kormányablakoknál semmit nem lehet elintézni, miközben ott az emberek még pótlékot is kapnak, a munkaügyi kirendeltségek munkatársaitól meg elvették azt. Tudom, hogy amikor valamelyik kormánytag egy közigazgatási szervezethez látogat, felhívják a beosztottak figyelmét: senki ne szóljon a problémákról, mert akkor másnap már be sem kell mennie dolgozni. A kormány számára kellemetlen kérdésekről természetesen a helyi vezetők sem beszélnek, így az érdekegyeztető tanács az egyetlen fórum, ahol a döntések hatásairól valóban érdemben szó esik. Én bigottan hiszem, hogy hosszú távon lesz hatása mindannak, amit már-már mániákusan szajkózunk. Szakértelem, csak a törvényeknek való alávetettség, kiszámítható életpálya – enélkül nincs jó közigazgatás, ami már mindenkit érint. De az is, hogy az egészségügyből minden józan mértéket meghaladó forráskivonást hajtottak végre, és félő, ugyanez a sors vár a közoktatásra.

Mit remélnek attól, ha kivisznek néhány ezer embert az utcára?

Azt, hogy – a tárgyalások nyilvánvaló eredménytelensége után – mindenki számára lehetőséget adunk arra: juttassuk kifejezésre, mi nem tetszik. Szinte egyetlen esélyünk, hogy azokhoz is fordulunk, akik a közszolgáltatásokat igénybe veszik. Azokhoz, akik nem figyelik folyamatosan a köznevelési törvény sorsát, akiknek – egyelőre – nem kell naponta szembesülniük az egészségügy gondjaival, akik nem tudják, hogy fizetős lesz a bölcsődei ellátás, akik még nem érzékelik, hogy bajok lesznek az államigazgatásban vagy a rendvédelemben. Nem csak a közszférában foglalkoztatottak bére a tét.

És ha megértjük?

Csak ismételni tudom magam: bigottan hiszek abban, hogy egyszer mindazok az információk hasznosulnak a kormányzati szférában, amelyek közvetítésében szerepet vállalunk.

Angliában milliók sztrájkoltak a nyugdíjkorhatár emelése miatt. Nálunk a magán-nyugdíjpénztári befizetések milliókat érintő államosítása, a korkedvezményes nyugdíjak megvonása, a munka törvénykönyvének érdemi egyeztetés nélkül folyó átírása, a kifejezetten a tehetős rétegek számára előnyös egykulcsos szja bevezetése sem csapta ki a biztosítékot. Ennek mi lehet az oka?

A szolidaritás fogalmát nálunk másként értelmezik, és más az emberek gondolkodásmódja is. Itt a szakszervezeti vezetőktől várják, hogy majd mindent elintéznek, miközben a szakszervezet mi vagyunk. Egy érdekképviselet csak annyit tehet, hogy lehetőséget biztosít a véleménynyilvánításra. Én hiába lelkesítem az embereket, egyedül nem vonulhatok ki az utcára.

Birkák vagyunk?

Érje be annyival, hogy nekem is fejtörést okoz, mi történik az országban. Aki pedig ma nem jön el a demonstrációra, tudomásul veszi, hogy öt év után sem kap béremelést, tudomásul veszi az előzetes egyeztetés nélküli kirúgásokat, s tudomásul veszi a jövő évi bérkompenzáció elmaradását. Azt gondolom, a szakszervezeti vezetők mindent megtettek.