Annak, hogy az érdekképviseletek ma a fővárosi focicsapathoz hasonló válságos kondícióban vannak – ahogyan az a hétfői, alkalmatlan időben megtartott vérszegény demonstráción is látszott – persze nem az az oka, hogy nem értenek a focihoz, hanem az, hogy sem a sikereikből, sem a kudarcokból nem tanulnak.

Az erőről nincs mit beszélni: ez az egyetlen dialektus, amit a kormány megért. Ez pontosan látszik a kabinet mozgásán: akinek tiszteli az erejét, vagy akitől tart (legyen az boltos, bankár vagy társadalmi csoport –konkrétan a nyugdíjasokra gondolunk), annak a legdurvább pénzbehajtás közepette sem lép a lábára. És egy, mondjuk százezezres, tekintélyt parancsoló szakszervezeti megmozdulás után talán a rendőrség tegnap bejelentett mondvacsinált tiltásai mögé is nehezebb lenne elbújni.

Ami az egységet illeti, a szakszervezetek ezen a ponton követték el a legnagyobb hibát. A dolgozók lehetőségeit szűkítő jogi és pénzügyi változások gyakorlatilag a teljes munkavállalói kört egységesen sújtják. Aki itt azt gondolja, hogy egyéni alkukkal, különmegállapodásokkal bármit is elérhet, az minimum a mögötte állókat (de saját magát is) alaposan becsapja. A Liga és a Munkástanácsok vezérkara (akiket a kormányfő látványosan magához invitált) most valószínűleg sütkérezik a kitüntető miniszterelnöki bánásmód dicsfényében, de ez borítékolhatóan olyan játszma, ahol a jutalom ugyanaz lesz, mint a büntetés: a „jó” szakszervezetek tagjai sem kapnak majd kibúvót a megszorítások következő körében. Ha a kormányfő nem kegyet gyakorolni, hanem tárgyalni akar, akkor az összes érdekképviseletet oda kell engednie az asztalhoz, hiszen egyforma felhatalmazással rendelkeznek. És ha a munkavállalói oldal képviselői nem a saját érdekeiket, hanem a tagságot kívánják képviselni, akkor egységesen kell – vagy nem kell – tárgyalniuk, a „rövidebb utak” nem vezetnek sehova.

Mindehhez egyetértés kellene, a célok és a módszerek tekintetében is. A legszomorúbb, hogy ez feltehetően meg is van. Ami viszont hiányzik, az a politikai szimpátiák és az ideológiák azonossága. Aminek azonban – fogalmazzunk úgy, hogy kormánykörökben is megértsék – körülbelül annyi köze van a munkavállalói érdekek képviseletéhez, mint annak, hogy egyik vagy másik szakszervezeti vezető melyik focicsapat meccsei re jár.