A fiatal nemzedékek egyik meghatározó élménye a romlás. Az ország gazdaságának hosszabb távú alakulását csakúgy romlásként élik meg, mint a lakosság életszínvonalának vagy saját családjuk anyagi helyzetének évtizedes alakulását – írja szerzőtársával a Fiatalok egy szegényedő társadalomban című friss tanulmányában. Ennyire negatívan látja a helyzetet?

Ez mitől negatív?Ez nem sötét kép, ez a reális kép. A legutóbbi, 2008-as ifjúságkutatás adatai szerint, amelyben nyolcezer, 15–29 éves fiatalt kérdeztünk, az érintettek 37 százaléka mondta, hogy fiatal kora ellenére már megtapasztalta a munkanélküliséget. De volt olyan régió, ahol ez az arány több mint ötvenszázalékos volt. Az ország gazdaságának válság előtti évtizedét négyötödük nevezte romlónak, az emberek életszínvonaláról háromnegyedük, a saját családjuk anyagi helyzetéről háromötödük mondta ugyanezt. Vagyis a romlásról a fiatalok számoltak be, ezt nem én találtam ki. De ettől még élvezhetik az életet, amit a fiatalság kínál, lehetnek szerelmesek, járhatnak fesztiválokra, diszkóba és a többi. Bár pénz nélkül ez utóbbi is nehéz.

Mennyire beszélhetünk általában a fiatalokról? Mennyire lehet általánosságban jellemezni a 30 év alattiakat?

Nem beszélhetünk még viszonylag egységes ifjúságról sem egy szétesett, polarizált és területileg is fragmentált társadalomban. Ami igaz egy budapesti húszévesre, az már nem igaz egy harminc kilométerrel odébb élőre. A nagyvárosokban élő fiatalok és azok, akik olyan helyen laknak, ahol megjelent a külföldi tőke, ami munkahelyeket teremtett, egészen más világban élnek, mint a kistelepüléseken és a leépülő térségekben élők. Ne felejtsük el, hogy ebben az országban 600-800 ezer ember gettószerű körülmények között él. Az így élő fiataloknak szinte semmi esélyük nincs arra, hogy olyan munkát találjanak, amiből meg is tudnak élni.

Arra is felhívja a figyelmet a tanulmány, hogy a kutatások szerint a magukat nagyon rossz anyagi körülmények között élőknek tartó középiskolások a szakiskolákban tömörülnek, míg az átlagosnál jobb körülmények között élők a gimnáziumokban. Ők kerülnek aztán egyetemre is, vagyis továbbra sem beszélhetünk társadalmi mobilitásról.

A mobilitási esélyek és az életutak tömegeknél dőlnek el már a kora gyermekkorban. Sok olyan település van az országban, ahol a gyerekek már négy-öt éves korukra behozhatatlan hátrányba kerülnek máshol élő kortársaikkal szemben a bölcsődei, óvodai nevelés hiánya miatt. Számos kutatás igazolja, hogy a kistelepülések iskoláiban az oktatás alacsony színvonalú, a gyerekeket nem készítik fel arra, hogy versenyképes tudást adó iskolákban tanuljanak tovább. Vagyis az oktatási rendszer képtelen kompenzálni a családból hozott hátrányokat. És ezt a fiatalok pontosan tudják. Persze a felsőfokú végzettség sem garancia semmire. Megkérdeztük a fiatalokat arról, mit gondolnak, mi szükséges az érvényesüléshez leginkább Magyarországon? A lehetséges válaszok közül a túlnyomó többség az összeköttetéseket jelölte meg. Mit üzen ez? Részben azt, hogy a tudás, a jó diploma, a kemény munka, a vállalkozó szellem a jelenlegi körülmények között alárendelődött a „jó kapcsolatoknak”. A főiskolákat, egyetemeket sem az általuk adott tudás, hanem az ott megszerezhető kapcsolati tőke miatt tartják sokan fontosnak. Aztán azt, hogy az érvényesülés hazánkban nem transzparens, hanem informális csatornákon keresztül zajlik, ami aligha utal hízelgő viszonyokra. További probléma, hogy akik találtak munkát, azok is félnek, hogy bármelyik pillanatban elbocsáthatják őket és hogy a fizetésük nem elég arra, hogy a hosszú távú céljaikat megvalósítsák. Vagyis napi szinten meg tudnak élni, de elköltözni a szüleiktől, saját lakást venni, családot alapítani már nem tudnak. Nem véletlen, hogy sokan csak az élettársi kapcsolatokig jutnak el, a házasságig nem. És most nem az eleve kiszolgáltatott szegény rétegekről, hanem a középosztályról beszélek.

Milyen következményei lehetnek ennek?

A jelzett állapotok aligha vonzóak a jól képzett, igényes, európai szinten teljesíteni és élni akaró fiatalok számára. Így, aki teheti, az el fog menni ebből az országból. Ma még csak az orvostanhallgatókról beszélünk, akik kilátásba helyezték, hogy ha nem változnak a körülmények, akkor közülük sokan elmennek. Szerintem a helyzet ennél súlyosabb. Főként az országra nézve, mert az elmentek helyére nem jön senki, pedig jól képzett és teljesíteni képes szakemberekre a magyar társadalomnak is nagy szüksége lenne. Enélkül nem lehet sikeres országot építeni.

Mi történik a leszakadó, a munkaerőpiacról hosszú időre kiszoruló fiatalokkal? Sokszor elhangzik, hogy ők fordulnak a szélsőségek felé.

A falun élő, a munkaerőpiacra csak alkalmilag bekerülő fiatalok nem szélsőségesebbek, mint az egyetemisták. Ne feledje, a szélsőséges gondolatok és pártok szülői döntően értelmiségiek. A szélsőségek persze ott terjednek, ahol a „polgári” pártok nem kínálnak megoldásokat az égető problémákra, ahol a létbizonytalanság, az egzisztenciális kiszolgáltatottság és a lecsúszás uralja a társadalmat. A szélsőségek felé az fordul, aki ilyen élethelyzetbe kerül és úgy érzi, a pártok cserbenhagyták. Ők azok, akik radikalizálódhatnak, függetlenül attól, hogy milyen kormány van hatalmon, mert ez nem kormányspecifikus, hanem rendszerspecifikus kérdés. Magyarul, a kialakult újkapitalizmus az eddigi gazdasági, foglalkoztatottsági, jövedelmi és mobilitási teljesítményével képtelen önmagát legitimálni, és azt sem tudja bizonyítani, hogy a politikai elit ura a helyzetnek.

Az utolsó nagy adatfelvétel 2008-ban volt, azóta csak kisebb ifjúságkutatások készültek. Jövőre azonban megismétlik a többezres vizsgálatot. Ön szerint milyen eredményeket hoz majd az Ifjúság 2012?

2008 óta, a pénzügyi és világgazdasági válság hatására jelentősen romlott a helyzet, aminek még nem is látjuk a végét. A GDP visszaesett, a foglalkoztatottság csökkent, az ifjúsági munkanélküliség nőtt. A bérek stagnálnak vagy csökkentek, az iskolai szegregáció és a gettósodás folytatódik, vagyis a fiatalok elszegényedési veszélyeztetettsége e területeken az elmúlt években tovább nőtt. Sok magát középosztálybelinek vagy felső középosztálybelinek tartó fiatal is megtapasztalta, hogy hiába van keresett diplomája, nem érdemes elhelyezkedni itthon, hogy akkor is elvesztheti a hitelre vett lakását, ha nem vesztette el a munkáját. A helyzet ilyetén alakulása tehát nem ad okot az optimizmusra.