A tavaly októberi vörösiszap-katasztrófában tíz ember halt meg, és kétszázan szenvedtek súlyosabb vagy könnyebb sérüléseket. A kiömlött iszap és lúgos zagy ezerhektárnyi területet szennyezett el, a kiömlött szennyező anyag mennyisége egymillió köbméter.

A baleset után a hatóságok az elvárható gyorsasággal és határozottsággal, de nem mindig hatékonyan léptek fel. A sikeresebb beavatkozást hátráltatta az információhiány és a kommunikáció hibás megszervezése (a legfontosabb környezet-egészségügyi tudnivalók közreadása csak többnapos késéssel és eleinte nagy pontatlansággal történt meg). Ennek következtében az érintettek napokon át egymásnak ellentmondó információk nyomán (a vörös iszap nem veszélyes – a vörös iszap mérgező, radioaktív) kényszerültek olykor egész egzisztenciájukra kiható döntéseket hozni. Már az első MTA-mérések tisztázták azt, ami a környezetvédelmi hatóság számára éveken át nem volt nyilvánvaló: „a tározóból kifolyt anyag pH-ja 11–14 között változik. Ennek alapján a vörös iszap a környezetre veszélyes anyagnak tekintendő”.

A 150 oldalas jelentés szerint a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség korábban elfogadta a lerakott anyag nem veszélyes hulladékként történő besorolását, és ezzel lényegesen enyhítette a lerakásra és annak ellenőrzésére vonatkozó követelményeket. A felügyelőség elmulasztotta a területileg illetékes bányakapitányság bevonását az engedélyezési folyamatba. A hatóságok befogadták a Mal Zrt. megalapozatlan katasztrófaelhárítási tervét. Ajka város jegyzője megtiltotta ugyan, hogy a lerakóra veszélyes hulladék kerüljön, de nem lépett fel az ellen, hogy a területen mégis veszélyes hulladékelhelyezés történik. Egyetlen érintett hatóság sem foglalkozott érdemben a gátszakadás kockázatával.

Jávor Benedek úgy látja, hogy a hatóságokra időnként erős politikai és gazdasági nyomás nehezedett.

A Mal lerakót üzemeltető vállalat felelőssége abban ragadható meg, hogy az egységes környezethasználati engedély kérelmezésekor a lerakott anyagot a nem veszélyes kategóriába sorolta, holott a lúgosság alapján a veszélyes hulladékká nyilvánítás kritériumai egyértelműen fennálltak. A vállalaté a részleges felelősség abban is, hogy csak késve és csak részlegesen teljesítette a privatizációs szerződésben vállalt környezetvédelmi előírásokat. Ugyancsak a vállalat részleges felelőssége, hogy nem történt meg az átállás a száraz lerakási technológiára.

A kolontári vörösiszap-baleset bekövetkezését nem lehet egyetlen konkrét okhoz kötni. A lehetséges okok között mindenképpen meg kell említeni, hogy az ajkai alumíniumgyárhoz a környezetvédelmi kötelezettségekre való tekintettel mélyen áron alul jutott a vevő, ugyanakkor ezeket a kötelezettségeket nem konkretizálták kellőképpen a szerződésben, és a végrehajtás ellenőrzése is hézagos volt. Műholdfelvételek tanúsága szerint a gát helyenként egy centiméter/év sebességgel süllyedt, és emiatt a legnagyobb nyírófeszültség épp a gátszakadás által érintett szakaszon alakult ki – ugyanakkor ezeket a folyamatosan rendelkezésre álló műholdképeket nem vették igénybe a gát statikai ellenőrzéséhez, és az építmény állékonyságát más módon sem monitorozták. Az elmaradt környezetvédelmi fejlesztések, illetve az ellenőrzések hiánya miatt előzetesen több civil szerveződés is fellépett, ám észrevételeiknek nem lett semmilyen gyakorlati következménye.

A kárelhárítás költségei az esetek többségében az államra maradnak, a balesetekért felelős cégek kisebb-nagyobb mértékben szinte mindig kihátrálnak a folyamatból. A kártérítés kérdése csak hosszú távon, az eredeti ígéreteknél lényegesen szűkebb körben és mértékben rendeződik. Személyes és intézményi felelősséget a legritkább esetben állapítanak meg. A környezetkárosítás időbeli kiterjedtsége jellemzően nagyobb az előzetesen becsültnél.

Megkésett és pontatlan kommunikáció – Hol ártalmatlannak, hol sugárzónak mondták a vörös iszapot