Tagjai az előterjesztések megvitatásakor – stílszerűen szólva – mindig dűlőre jutottak, bár néha előfordult, hogy ajánlásuk odafent süket fülekre talált. A felülbírálás lehetősége talán inkább megkönnyítette, hogy – mint régen az egyik párt – a szívükre hallgassanak. Különben is, ha változik egy név, vagy éppen megmarad, nagy kár nem származik sem ebből, sem abból.

Mindnyájan hallhattak az Alkotmánybíróság meg a Költségvetési Tanács esetéről, mármint hogy egy-egy döntés, véleményezés nem pusztába kiáltott szó, van következménye, a testület tagjai azonban valószínűleg nem számoltak azzal, hogy ez a divatjamúlt joviális szakemberpóz egy, az előbbieknél kevésbé fontos testületnél is retorziókat vonhat maga után. Összetételük elemzésével sem törődtek, mármint azzal, hogy közülük tizenheten minisztériumi delegáltak, akiktől (idézet az indoklásból) „elvárható, hogy, teljes erővel támogassák a kormány egyértelmű és kinyilvánított kérését”.

Szóval, vannak pillanatok, amikor színt kell vallani. Az a védekezés, hogy nekik fogalmuk sem volt róla, hogy a reptérátkeresztelő tárgyalásakor ilyen pillanatokat élnek át, üres kifogás. Láthattuk, nem méltányolható a grémium kompromisszumos ajánlása sem, hogy helyes, legyen Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, de toldják hozzá a régi nevet, mert különben a maradi és figyelmetlen polgárok továbbra is Ferihegyre fognak menni és érkezni.

Tehát ez az eddig teljes megelégedéssel, belső békében működő bizottság egy korántsem lényegbevágó ügy kapcsán ugyanolyan elbánásban részesült, mint mostanában annyian mások.

Félreértés ne essék, nincs szó ellenszegülésről, tiltakozásról, civil kurázsiról, az egyik tag el is mondja: ha közlik velük, hogy mi a direktíva, nem pepecselnek, bólintanak. A testületi tagokból bizonyára a vazallusok veszélyérzetének reflexe hiányzott, volt viszont bennük némi citoyen önérzet, szakmai becsület, no meg az a naiv hit, hogy valami arra való, amiért létrehozták. Valószínűleg még most is értelmezhetetlen számukra a lojalitás számonkérése, mert közszolgaként úgy vélik – így voltak lojálisak. Eszük ágába se jutott döntésük miatt félni, megijedni, ez képtelenség, ők becsben tartják a nagy zeneszerző emlékét, és változatlanul beleszédülnek abba, ami történt velük.

Szóval mostanában valahogy így születnek nálunk az ellenállók. Hétköznapi hősök. Akár a magánnyugdíjpénztárban maradók. Különleges emberek. Különleges helyzetek.