– Tavaly korszakos könyve jelent meg, a Jöjj és láss! A XVIII. században élt német tudósról, Johann Joachim Winckelmannról, a művészettörténet megalapítójáról és a modern művészetfogalom keletkezéséről szól. Hat évig dolgozott rajta. Miért tartotta fontosnak egy múzeumfilozófiai munka megírását?

– A múzeumhoz való vonzódásom gyerekkoromra nyúlik vissza. Az irodalmon és a bölcseleten kívül mindig elsősorban a képzőművészet érdekelt. A nyolcvanas évektől kutatásaim két téma köré kristályosodtak ki: az egyik a művészethamisítás, a másik pedig a múzeumfilozófia volt. Először a Hamisítást írtam meg, ami 1995-ben jelent meg magyarul és 1999-ben angolul. De mire az elkészült, a múzeum olyan divatos lett, hogy az erről szóló művek már egy hatalmas könyvtárat is megtöltöttek volna. Évekig más témák foglalkoztattak, például Freud kultúrfilozófiájáról, Jean Paulról, a nagy német humoristáról vagy a műkritika bölcseleti problémáiról írtam. Aztán mégis visszatértem, csakhogy eltervezett első fejezetem vastag könyv lett, és sok tekintetben túlnőtt a múzeumfilozófián. De azért őrzi keletkezéstörténetét is. Világossá vált, hogy a futurizmusnak egy időre befellegzett, az emberek a nagy jövőperspektívák helyett inkább a múlttal foglalkoznak. Ez nyilván összefüggött a szocializmusból való kiábrándulással és azzal, hogy úgy vélték, a nagy tanítások a múltban találhatók. A forradalmi, messianisztikus időkben a jövő a fürkészendő, ilyenkor a múlt. A múzeum ennek rendkívüli példája, mert világosan megmutatja, mit akarunk megőrizni, megmutatni, mire akarunk emlékezni. Vagyis elméletileg is fontos lett a múzeum.

– Hat év hosszú idő…

– Valóban. De eszményem –ahogy nevezem – az „endlizés”, vagyis hogy egy tanulmány széleit is olyan gonddal dolgozzam ki és el, mint a közepét – meglehetősen időigényes foglalatosság, és mivel a másik foglalkozásom az irodalomkritika, a Winckelmann-évek között akadt olyan, amikor majdhogy egyáltalán nem tudtam ezzel a kötettel foglalkozni, lévén hogy annyira jó volt a magyar irodalmi termés, hogy kénytelen voltam csak kritikákat írni. Akkor jelent meg például Nádas Péter Párhuzamos történetekje, amely a mai magyar irodalom egyik legfontosabb műve, vagy Térey János és Papp András szintén rendkívül jelentős ’56-os drámája, amit szintén nem hagyhattam szó nélkül. Ezek miatt majdnem egy egész év kimaradt, de, hogy mégse maradjon ki teljesen, decemberben visszatértem a könyvhöz.

– Tudja már, mi lesz a következő témája?

– A Winckelmann-könyv mellett tavaly napvilágot látott az előbb említett kritikákat (is) tartalmazó tanulmánykötetem Az egy és a sok címen: az első kiürítette teoretikusi, a második pedig irodalomkritikusi asztalfiókomat, úgyhogy most töltekeznem kell egy ideig. Igaz, ez-az még van más fiókokban. Úgy adódott, hogy sokszor fölkértek képzőművészek, nyissam meg kiállításaikat. A megnyitó persze nem kritikai műfaj, de megpróbáltam valamiféle gyakorlati esztétikát csinálni belőle. Ezekből összegyűlt egy nagyobbacska kötetre való. Tíz évvel ezelőtt pedig írtam egy múzeumfilozófiai tanulmányt –folyóiratban magyarul és angolul is megjelent – a magyar korona helyéről. Akkoriban ennek politikai aktualitása is volt,mert épp elszállították onnan, ahová való, a NemzetiMúzeumból. Az új „alkotmány” most újraaktualizálta a korona mítoszát is, úgyhogy új előszóval, könyvformában kiadom. Amúgy régóta foglalkoztat az ízlés kérdése, és az azóta írt elméleti tanulmá nyaim ebben a tárgyban próbálkoznak. A kritikusi munka kevésbé tervezhető, sok véletlen is szerepet játszik benne, az azonban föltűnt, hogy egész kritikusi pályámon Nemes Nagy Ágnes, Kiss Anna, Balla Zsófia és Heller Ágnes kivételével szinte alig foglalkoztam nőírókkal. Meg ne kérdezze, miért nem írtam például az általam nagyra becsült és lelkesen olvasott Rakovszky Zsuzsáról, Tóth Krisztáról, mert nem tudom megmondani az okát…

– Van átjárás az írás és a tanítás között?

– Túl későn jött a tanítás az életembe. Az egyetem után kiadói szerkesztőként dolgoztam először a Magvetőnél, ahol egyebek közt a Lukács-összkiadást gondoztam, majd amikor kirúgtak, a Gondolatnál, ahol az Etikai Gondolkodók tíz kötetre tervezett sorozatából kilencet szerkesztettem – a hiányzó Kant-kötet később, más sorozatban jelent meg. Amikor onnan is eltávolítottak, tíz évig állás nélkül voltam, a tanítás lehetőségét a rendszerváltás hozta meg. Mint ahogy a folyóiratszerkesztését is – az akkor alapított Holminál. De szerintem az az igazi, ha frissen végzett diplomás marad bent az egyetemen, és együtt sörözik a diákjaival – ami nálam szóba sem jöhetett, legfeljebb borozhattam vagy pálinkázhattam volna velük, de erre ritkán kerül sor. Kicsit merev tanár vagyok, aki rendesen felkészül, tisztességesen leadja az anyagot, de az nincs meg, ami a vonzó tanárok óráit jellemzi: hogy néha ott, a diákok jelenlétében születik meg a gondolat.

– Nem lehet, hogy csak olyan, „mintha” akkor, abban az ihletett pillanatban születne meg?

– Akkor meg az a baj, hogy hiányzik belőlem a nagy nevelő alakjához talán nélkülözhetetlen színészi képesség. Életem centruma nem a katedra, hanem az íróasztal, ahol írok. De persze vannak, és nyilván lesznek is még hallgatóim, akik nagy jelentőséggel bírnak számomra. S hogy előző kérdésére is válaszoljak, van átjárás az írás és a tanítás között. Hallgatóim számos kurzusom vagy előadásom gondolatait viszontláthatják tanulmányformában, például amikor Hume-ról, Schillerről vagy Kazinczyról beszéltem, vagy amikor arra a kérdésre kerestem a választ, hogy mi az, hogy klasszikus. De igaz, az ellenkezőjére is van példa: tanári pályám elején két féléven át elemeztem Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényét, s talán ez szívta el a megírási hajlandóságot, amit máig sajnálok.

– Nem szegi kedvét, hogy olvasni nem igazán trendi manapság? A műveltség felvágás, jó esetben elnézik az embernek, de nincs rá túl nagy fizetőképes kereslet.

– Kétségtelen, hogy a műveltség szerkezete átalakulóban van. Az a fajta tudástípus, amit én képviselek és velem együtt azért sokan mások is, csak egy lehetőség a sok közül. De azért megtalálom az olvasóimat.

– A filozófusperek kirobban(t)ásának egyik markáns tétele az volt, hogy ezek a tudósok „semmi használhatót nem csinálnak”, ókori szerzőket –Platónt – fordítanak magyarról magyarra, teljesen fölöslegesen.

– A két egymást követő filozófusbotránynak, amely tavaly ősszel, illetve idén januárban kezdődött, az a járulékos és nagyon negatív hatása, hogy fölkelti a közvélemény rossz ösztöneit. A filozófia a tudni nem érdemes dolgok tudománya. Ez egyébként a mindig is meglévő rosszindulatot eleveníti fel a filozófiával szemben – a filozófia első anekdotái közé tartozik, hogy Milétoszi Thalész fölfelé nézve az égre elbotlott egy kőben, és az eset tanúja, egy trák cselédlány harsány nevetésre fakadt. Vagyis ez nagyon ősi sommázás: nem itt élünk, elszálltunk, fellegekben járunk, nem vagyunk életrevalók. Az ilyesmit valóban felerősítette a botrány; az emberek elkezdtek gondolkodni, mit is csinálnak ezek a filozófusok, és még jeles tudósok is fölvethették: ha a filozófusok nem járnak be a munkahelyükre, akkor ott valami nagy baj van az értékrenddel.

– De a szereplők ismeretében felmerülhet, hogy ez nem más, mint hatalmi, politikai harc.

– Ebből a szempontból a két fi lozófusbotrányt szét kell választani. Az első nem közpolitikai, hanem szakmapolitikai volt: egy új intézetigazgató abszurd önkényeskedése ellen tiltakozott az egész magyar filozófiai élet, sőt a nemzetközi is. Ahogy elnézem, hasztalanul. A második tisztán politikai indíttatású volt, nem is titkolták, hiszen a kampány célja is azonnal meg volt jelölve: azokról a liberális filozófusokról, akik erkölcsi magaslatról bírálják a jelenlegi hatalmat, hirtelen kiderítették, hogy csalnak, lopnak, és talán éjszakánként még be is törnek.

– El is siratta utána a demokráciát egy interjúban.

– Távol álljon tőlem, hogy azért vonjak le bizonyos konzekvenciákat, mert megsértettek. Ezek a következtetések jóval korábbiak, és talán ok-okozati viszonyuk is fordított. Már tavaly nyáron a jogállam folyamatos és teljes lebontásáról beszéltem, ennek csak mellékjelensége a második filozófusbotrány, amelynek magam is egyik főszereplőjévé váltam. Jóllehet a vizsgálat még hajánál fogva sem tudott előrángatni semmiféle szabálytalanságot az általam vezetett kutatócsoporttal kapcsolatban, a nevem mégis ott virított – s virít még ma is – nagyra becsült kollégáimmal együtt a rágalmazó újságoldalakon.

– Nem most derült ki, több évtizedes publicistamúltja tanúsítja: érzékeny a tisztességére. És nemcsak a saját, hanem a mások sérelmére elkövetett igazságtalanságot sem tűri el szó nélkül.

– Igyekszem rendes ember lenni. Ennek a kérdésnek egyik vetülete, hogy rendes ember-e a politikus. A rendszerváltás alkalmával mérlegre tettem elmúlt évtizedeimet, s megállapítottam: nincs tehetségem a politikához. Nem is ambicionáltam sem politikusi, sem tanácsadói szerepet. Viszont határozottan elutasítottam azt az egyre hangosabb véleményt, miszerint a politika eleve tisztességtelen foglalatosság, jobb nem is belekeveredni, a tisztesség terepe csak a magánélet lehet, mert komolyan gondoltam, hogy közügyeink intézése nemes értelmiségi feladat. Más kérdés, hogy a közvélekedés önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. És azt is komolyan gondoltam, ha kialakul a demokrácia, amelyben szabad a sajtó, a gondolat, szabad a helyváltoztatás és az életforma – végre mindenki teheti a saját dolgát. Bizonyára éberebbnek kellett volna lenni.

– A mai politizálást az intellektus kínos hiánya jellemzi.

– Nem tudom. Azt tapasztalom, hogy a kritikus értelmiségiek ma két homlokegyenest ellenkező értelmezési sémával próbálják magyarázni a jelentős választási győzelem óta történteket. Az egyik szerint a kisebb működési hibák ellenére uraink egy Nagy Tervet valósítanak meg lépésről lépésre, amelynek célja a hatalom koncentrációja, bebetonozása, az ellensúlyok kiiktatása, a megfélemlítés légkörének kialakítása. A másik sem vitatja, hogy ez történik, de szerintük kapkodás, fölkészületlenség, rögtönzés, dilettantizmus jellemzi a kormánypolitikát, s ezért jelennek meg kézenfekvő mintákként a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-korszak árnyai. Mint tudjuk, e korszakok közül egyik sem volt köztársaság. Bárhogy is legyen, akár a pesszimistább első vagy az optimistább második narratíva az igaz, esetleg a kettőnek valamilyen kombinációja, a fásult hazában kritikus értelmiséginek lenni megint veszélyes lett, s a helyzet életveszélyes az ország számára is.

– Életveszélyes a másként gondolkodóknak.

– Remélem, veszélyes a hatalom birtokosainak is. Mert –ahogy mondani szokták – elszakadnak a valóságtól, nincsenek visszajelzéseik, úgy érzik, mindent megtehetnek. Csak még nem látják, hogy – nem.

– Addig is a pereskedés korát éli.

– Sokat gondolkodtam, mi a teendő: de mivel a második filozófusbotránynak van valami szerény történelmi jelentősége, úgy döntöttem, fölveszem a kesztyűt. Politikusok ellen irányuló karaktergyilkosságra számos példa volt az elmúlt húsz évben, és sok ocsmányságot elmondtak például „Imre Kertészről” vagy Esterházy Péterről is, de ilyen szívós, kiterjedt hecckampányra a kritikus értelmiségiek egy csoportja ellen még nem volt példa, s a büntetőjogi vádak is újdonságot jelentenek. A hatalom szíveskedik fölvázolni, mi lehet a következménye, ha valaki kinyitja a száját. Ezért aztán bepereltem a kormánypárti napilapot, első lépésben helyreigazítást követelek, de azt követően is lesz még folytatás.

– Hogyan lehet ezt túlélni?

– Fehér Ferenc emlékezetében maradt meg ifjúkori barátja, Antall József mondása ’56 után: „Alámerülök, és kibekkelem.” Nekem is volt egy kedvenc formulám ebből az időszakból. Valakit – talán Oltványi Ambrust – ’56-os viselt dolgaiért életfogytiglani börtönnel fenyegettek, mire azt válaszolta volna: – Csak az a kérdés, kinek az élete fogytáig! A Kádár-korszakban sokszor mondogattam hetykén – ma már ezt nem tehetem.

– Foglalkoztatja az idő?

– Nem különösebben. Csak néha föltűnik, hogy milyen régen is volt már ez vagy az. Heller Ágnes elmélkedett arról, hogy magyarul azt mondjuk: az idő telik-múlik. Negatíve: múlik. Szerencsére telik is.

„ A rendszerváltás alkalmával mérlegre tettem elmúlt évtizedeimet, s megállapítottam: nincs tehetségem a politikához”