Nem Fischer karnagy általános álláspontjával, hanem az érvrendszerével és a történelmi tudásával van – nagyon nagy – baj. Ő, mint mondja, azok közé tartozik, „...akik világnézetüktől függetlenül azt kívánják, hogy a magyarországi jobboldal mindenkori vezető pártjának ideológiája a második világháború után kialakult európai konzervatív irányzatokhoz igazodjék, melyeket De Gaulle [helyesen: de Gaulle, mindig kis »d«-vel], Churchill, Adenauer neve fémjelez. Azoké, akik a legélesebben elhatárolódtak a szélsőjobbtól... Adenauernek soha, a baloldallal folytatott leghevesebb harcai során sem jutott volna eszébe, hogy ellenük rasszista nézeteket valló csoportokkal kacsintson össze. És nem csak én szeretném, ha a Fidesz mai vezetői Adenauerről vennének példát, aki nem törődött azzal, hogy politikájával a titokban zsidóellenes szavazókat elriaszthatja, és ezzel a szélsőjobb pártjait erősítheti. Antiszemitákkal szóba sem állt...”

Mindebből sajnos semmi sem igaz.

Charles de Gaulle kétségtelenül az emigráns kormány és az ellenállás vezetője volt, bár korábban Pétain szárnysegéde és a francia köztársaság nyílt ellenfele. (Ebben a korszakban a később szocialista Mitterrand „cagoulard” volt, azaz „csuklyás”, az egyik francia fasiszta mozgalom híve, majd a vichyi kollaboráns rezsim tisztségviselője, csak 1943-ban csatlakozott az ellenálláshoz, mint sok más szélsőjobboldali.) Charles de Gaulle nem mint antifasiszta, hanem mint francia hazafi szegült szembe az idegen megszállóval; amint remek önéletrajzából kiderül, nem volt híve a III. Köztársaságnak és a népfrontnak. A háború után alakított gaulle-ista párt legelső vonalában katolikus-konzervatív ellenállók voltak, de a párt fölszívta a pétainisták nagy tömegét. Amikor de Gaulle 1958-ban újra hatalomra került, a szélsőjobboldal támogatta, bár ezt a támogatást a francia Algéria föladása miatt elvesztette. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a náci kollaboráns Papont tegye meg rendőrfőnöknek, akivel együttműködött a párizsi arab tüntetéseket követő mészárlásokban, amikor algériaiak hulláját sodorta tucatjával a Szajna. Hasonló figurák százai népesítették be a gaulle-ista adminisztrációt; az ellenállás hagyománya sokszor nem volt több, mint dekoráció és kirakat. Az 1967-i közel-keleti háború alkalmával de Gaulle híres sajtóértekezletén azt mondta a zsidóságról (nem Izrael államról!), hogy „peuple d’élite, sűr de lui et dominateur” („elitnép, magabiztos és uralkodó hajlamú”). Charles de Gaulle nem volt a zsidó nép barátja, és soha nem volt intranzigens a szélsőjobboldallal szemben. (Papont egyébként

Mitterrand elnök is megtartotta; Mitterrand korábban részt vett a IV. Köztársaság azon kormányaiban – belügyminiszterként is! –, amelyek kínzásokkal és népirtással óhajtották elodázni Algéria és az egész Magreb elszakadását.)

Churchill a búr háború egyik vezető és vérszomjas kalandora volt; mint gyarmatügyi miniszter a „színes népekkel” szemben radikális rasszista; 1918/19-ben a szovjetellenes katonai intervenció legfőbb szószólója; ő volt az első, aki – Irakban – légitámadással „pacifi kálta” a civil lakosságot; a húszas években Mussolini lelkes csodálója. (Mint nálunk Kosztolányi, Ignotus, Füst Milán. Nem csak Gömbös!) Kifejezetten támogatta a Duce abesszíniai (etiópiai) gyarmatosító agresszióját. Terve a második világháború után – faji alapon – az angolszász világszövetség volt, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a brit domíniumok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) részvételével – és Németország három részre szakítása. Magyarország – Ausztriával és Bajorországgal együtt – valamiféle katolikus monarchia része kellett volna hogy legyen... A Munkáspárt ellen már a háború után nem átallt antiszemita kampányt folytatni Harold J. Laski származására hivatkozva. Churchill nem csak ez volt – de ez is volt.

Adenauer – s ez zenésznek talán fontos lehet – kölni főpolgármesterként avval hívta föl magára a figyelmet, hogy levétette a műsorról Bartók A csodálatos mandarinját mint elfajzott, dekadens, kéjborzoló fércművet. Adenauer nyugatnémet kancellár nem pusztán szóba állt antiszemitákkal, hanem legközelebbi munkatársa dr. Hans Globke volt, a kancellári hivatal államtitkári rangú vezetője (évtizedekig), aki mint a III. Birodalom jogásza a faji törvényeket (a nürnbergi törvényeket) dolgozta ki. A nyugatnémet titkosszolgálat (a későbbi BND) vezetője Reinhard Gehlen Wehrmachttábornok volt, a Fremde Heere Ost főcsoport vezetője (ez a renegát, átállt, a Hitler oldalán küzdő orosz, ukrán, balti erőkkel foglalkozott, és a megszállt országok kollaboráns rendőri és irreguláris egységeivel; közülük toborozta Gehlen ügynökeit 1945/46 után a szovjet zóna elleni diverzáns munkákra); ugyancsak agyondekorált náci tábornok, Heusinger volt a Bundeswehr alapítója, első vezérkari főnöke, majd NATO-parancsnok. Az egész nyugatnémet államapparátus (bíróság, ügyészség stb.) tele volt nácikkal. A demokratikus szövetségi alkotmányt (amely ma is hatályos) hírneves náci jogászok dolgozták ki; egyikük álnéven haláláig írt cikkeket a Deutsche Soldatenzeitungba, az SS-veteránok lapjába. Közismert dolog, hogy Adenauer egyik utóda, dr. Kurt-Georg Kiesinger szövetségi kancellár (CDU) náci párttag volt, Filbinger baden-württenbergi miniszterelnök (CDU) pedig a hadiflottánál (Kriegsmarine) volt hadbíró, még 1945 májusában is halál nyugodtan ítélgette halálra a katonaszökevényeket. És így tovább.

Mindez közhely, ezerszer elmesélt, banális történet, csak az nem tudja, aki nem akarja.

Bár a történelmi tudás sebesen hanyatlik. Az egyik legbefolyásosabb pesti hetilap friss számában olvassuk: „Charles Maurras a Vichy-köztársaság radikálisan jobboldali főideológusa volt.” Mármost a vichyi rendszer leglényegéhez tartozik, hogy nem volt köztársaság: Hivatalos neve „a Francia Állam” volt (État Francais), jelszava – a szabadság, egyenlőség, testvériség helyett – a „család, munka, haza” („famille, travail, patrie”) lett, fő ideológusa, ha volt ilyen, lehetett Drieu La Rochelle vagy Pierre Brasillach, de semmiképpen nem az öreg Maurras, aki ugyan kollaboráns volt és meggyőződéses hazaáruló, de a háborús években már befolyás nélkül. Pétain marsallhoz hasonlóan Horthy Miklós altengernagy is kikérte volna magának, ha király nélküli királyságát valaki „köztársaságnak” meri nevezni. Egyébként: ma hivatalos állami dokumentumok (pl. az alkotmányozási kérdőív felzete és föladója) „Magyarország kormányáról”, mások pedig „a Magyar Országgyűlésről” beszélnek, pedig az érvényes név „a Magyar Köztársaság kormánya”, illetve „a Magyar Köztársaság Országgyűlése”, de úgy látszik, a „köztársaság” szót máris ejtette a hatalom...

A kelet-európai, így a magyarországi liberális demokraták és humanisták naiv Nyugat-hite megejtő, de nem veszélytelen. Magyarországi liberálisok nyilatkozgatnak a fajgyűlölet veszedelmeiről és hasonlókról olyan lapoknak, mint az F. A. Z. és a Die Welt – jól tennék, ha néha olvasnák is ezeket a lapokat. Figyelmesen. Az a nyugati konszenzus, amely nem tűri az antiszemitizmust, csak 1968 után alakult ki, nem szabad antedatálni, a nálunk mind exkomcsi, mind konzervatív oldalról utált és lesajnált új baloldal hatalmas nyomására. Amikor Charles de Gaulle kormánya kiutasította Franciaországból a „német és zsidó” (így!) Daniel Cohn-Benditet – aki oly népszerű ma a magyarországi jobboldalon... –, akkor óriási tüntetés volt Párizsban, transzparensekkel és szavalókórusokkal: „Nous sommes tous des Juifs allemands!” („Mind német zsidók vagyunk!”) Nem, ez nem de Gaulle, Churchill és Adenauer szelleme. Ezek az éltes urak gyűlölték a lázadó diákokat és fiatal munkásokat. Nem. Orbán Viktor csakugyan de Gaulle, Churchill, Adenauer autentikus követője. Ők se szerették a nácikat, Orbán se szereti őket. Ők is megtűrték a nácikat, Orbán is megtűri őket.

Félreértés ne essék: az antináci koalíció – a részvevők (Sztálint nem is említettük...) rettenetességei ellenére – megmentette a világot, és vannak konzervatívok (ilyen volt Margaret Thatcher, Helmut Kohl, Jacques Chirac), akik megfelelnek Fischer Ádám eszményének, akármennyire inog mostanában a Nyugat anti rasszista elkötelezettsége a bevándorlókérdés miatt. Angela Merkel, David Cameron, Nicolas Sarkozy bejelentése „a multikulti végéről” fölöttébb vészjósló, nem beszélve az egyre represszívebb európai gyakorlatról. De emiatt még Fischer Ádám eszménye nem fiktív – csak a történelmi valóság ellentmondásos. Ezt bizonyára ő is tudja, csak nem volt tere –az enyémnél sokkal rövidebb írásában –ezt kifejteni.

Az élet nem olyan szép – még annyira se szép –, mint amilyennek a derék, rokonszenves, humanista zenész gondolja. Soha nem volt az. Nem is lesz.

Kedves TGM!

Cikkéhez csak gratulálni tudok, nagyon meg vagyok hatva, hogy ilyen részletesen reagált írásomra. Ha jól értem, a vitatott kérdés csak az, hogy a jelenlegi magyar kormánypárt ideológiailag két vagy három nyugat-európai brosúrával van-e elmaradva, tehát, hogy a rasszisták befogadása 1945 vagy 1968 óta számít-e a mérsékeltnek nevezett jobboldalon tabunak. Ön a szakember, biztos Önnek van igaza, bár én változatlanul azt hiszem, ha annak idején Adenauer környezetéből valaki olyan cikket írt volna, mint Bayer Zsolt idén januárban, őt még akkoriban is páros lábbal rúgták volna ki a CDU-ból. Bayer nem álnéven ír, mint Adenauer munkatársai, hanem a sajátján, és neki nem raszszista múltja van, hanem rasszista jelene. De mindegy, nekem elég az is, ha abban egyetértünk, hogy csak 1968 óta botrány, ha egy ilyen ember egy magát jobbközép, polgárinak definiáló párt megbecsült tagja, ahol őt nem merik kizárni, mert a vezetőség való színűleg fél a „lelkes és borzalmas” tagságtól. Ez az, amibe nem szabad beletörödnünk.

Hálás köszönettel őszinte híve, Fischer Ádám