Az igazgatóság csinos székháza felé tartunk a Deák Ferenc úton, és találgatjuk, hogy mi lesz. Hogy fogadnak vajon minket ott? Lesz-e sorban állás, várakozóknak forró tea, kávé, üdítő, ilyesmi? Az ügyintéző részéről vajon kedvesség, megértés vagy szánalom jut-e nekünk? Vagy gyanakvás lesz, hűvös tekintet, hangnemben hivatalos fekvés?

Trappolunk a hóban, és nem tudjuk, hogy a következő sarkon mi lesz. A következő évben, a következő évtizedben, harminc év múlva vajon mi lesz. Barátom és én elszántuk magunkat a magánnyugdíjpénztárban való maradásra, elszántuk magunkat ellenállni, széllel szemben lábat megvetni – de azért jólesne egy kis biztatás.

– Se egy levél, se egy telefon – morogja barátom.

A magánnyugdíjpénztárát szapulja. Aztán én is az enyémet. Ő se kapott értesítést, én se kaptam értesítést, nem törődnek velünk a magánnyugdíjpénztárban, nem törődnek vele, hogy velünk mi lesz.

Megérkezünk az igazgatóságra, és belépünk, hogy ne lépjünk ki, és lám csak, kong a váró. Üres. Pedig hétfő van, délelőtt tizenegy óra, bürokráciában csúcsidő. Húzzuk máris a sorszámot, de minek.

Nincs időnk leülni, azonnal szólítanak a kettes ablakhoz.

– Nyilatkozni szeretnék arról, hogy maradok a magánnyugdíjpénztárban, nem lépek át az államiba – mondja a barátom, miközben lezökken az ablak elé. Ekkor megszólal az ügyintéző udvarias, érzelemmentes, hivatalnoki hangon:

– Tisztában van a következményekkel?

– Ó, hát tisztában, hogyne –motyogom magamban, mintha engem kérdeztek volna, aztán eltűnődöm a kérdésfölvetésen magán, s megdermedek: mennyire pontos, mennyire lényegbevágó, igazán. Tisztában levés. Ó, hát ez az! Tisztában lenni a dolgokkal, konkrétan és általában.

– Le kell hívnom valakit az emeletről – hallom az ügyintéző hangját, mire barátom rám néz, és a fejét vakarja, jaj, mit csináltunk, hogy le kell miattunk hívni valakit az emeletről.

Azután megérkezik egy vörös hajú, negyvenes nő, beosztása szerint ő az igényelbírálási revizor, talán ez az oka annak, hogy az ügyintéző elmagyarázza neki, mikor mit pötyög a gépen. Úgyhogy közösen pötyögnek, nyomtatnak, aláírnak, pecsételnek, két perc az egész, és máris én jövök. Engem szólít az ügyintéző sorra.

– Tisztában van a következményekkel? – kérdezi tőlem is, és én bólogatok, ó, hát tisztában, hogyne. Aztán pötyögés, nyomtatás, aláírás, pecsételés megint, két perc az egész, és barátommal már megyünk is az ajtón kifelé, az igényelbírálási revizor meg föl, az emeletre vissza. Őrá nincs már szükség.

Már odakint vagyunk, amikor megszólal barátom mobilja. Fölveszi, hallgat, majd ragyogó arccal odasúgja: a magánnyugdíjpénztáramtól hívnak! Gyorsan kihangosítja a telefont, s lelkesen beleüvölt:

– Jó hírem van! Most nyilatkoztam arról, hogy maradok!

Maradok maguknál! Mit szól? Zavart csönd támad a vonal túlsó végén, majd erőltetett nevetést hallok:

– Pedig éppen azért hívtam – magyarázza egy női hang –, hogy ha visszamenne az állami nyugdíjrendszerbe, akkor a hozam befektetésére nekünk lenne egy jó ajánlatunk. Ehhez persze ki kellene tőlünk lépnie.

– Tessék? – kérdezi a barátom döbbenten, mire a hívó visszakérdez:

– Szóval izé... Nem fontolná meg, hogy esetleg mégis kilép?