Hóman Bálint (1885–1951)
Kiváló tanulmányi eredményei, elhivatottsága és a család társadalmi kapcsolatai zökkenőmentes pályakezdést és gyors előmenetelt biztosítottak számára. Az Egyetemi Könyvtárban kezdett dolgozni, amelynek már 1915-ben, tehát 30 évesen az igazgatójává nevezték ki. A következő évben a pesti egyetem magántanára lett. Ugyanebben az évben jelent meg Magyar pénztörténet 1000–1325 című könyve, amely ma is a magyar numizmatika egyik alapmunkája.
Pályájának felfelé ívelését az első világháborút követő forradalmi és ellenforradalmi időszak sem akasztotta meg. A politikától távolságot tartó szaktudósi attitűd inkább előny, semmint hátrány volt a szakszerűségre oly sokat adó kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó szemében. 1922-ben az Országos Széchényi Könyvtár igazgatójává, 1923-ban pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki. A gyors előrehaladásban persze más tényezők is segítették: a széles körű társadalmi kapcsolatok mellett az is sokat számított, hogy Hóman alapvetően ugyanannak a konzervatív értékrendnek, nemzeti elkötelezettségnek és történelmi elhivatottságtudatnak a szellemében végezte tudománypolitikai feladatait, mint amelyek miniszterét vezérelték.
Az 1920-as években egymás után jelentette meg műveit a magyar középkorról. Maradandót elsősorban továbbra is pénz- és tágabban gazdaságtörténeti munkáival – így például Károly Róbert gazdaságpolitikájáról írott értekezésével – alkotott. A hun–magyar rokonsággal kapcsolatos tézisét viszont, amely szerint Álmos, Árpád és utódaik Attila egyenes ágú leszármazottai lettek volna, nem osztja a mai történettudomány. Intézményvezetői és kutatói munkájával egyidejűleg Hóman oktatott is: egykori alma materében, az 1921-ben Pázmány Péterről elnevezett pesti egyetemen tanított középkori magyar történelmet. Beosztása 1922-től helyettes, 1925-től pedig nyilvános rendes tanár volt.
Az 1920-as évek végére Hóman Bálint – Szekfű Gyulával együtt – a magyar történettudomány egyik vezető személyiségévé nőtte ki magát. Ez fejeződött ki abban, hogy 1928 és 1934 között ők ketten írták a magyar történelem máig legteljesebb szintézisét (Magyar Történet), amit azóta is Hóman–Szekfűként emlegetünk. És abban is, hogy 1931-ben Hóman szerkesztésében jelent meg az a kötet (A magyar történetírás új útjai), amelyben a humán tudományok legjelesebb képviselői fejtették ki véleményüket szűkebb szakmájuk metodológiai kérdéseiről. Nem késett a hivatalos elismerés sem: 1929-ben, tehát 45 évesen, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, majd 1930-ban – Kodály Zoltánnal, Zilahy Lajossal, Kandó Kálmánnal és másokkal együtt – megkapta a Corvinkoszorút, a kor második legmagasabb kulturális kitüntetését. (A Corvin-láncot, amely a legmagasabb kulturális kitüntetésnek számított, 1935-ben akasztották a nyakába.)
A magyar történetírás új útjai elé írt historiográfiai jellegű bevezető tanulmányában Hóman a szellemtörténet hívének mondta magát. Úgy vélte, hogy a „túlzásba vitt specializáció”, vagyis a XIX. századi pozitivista örökség továbbfejlesztése és a részletekben való elmerülés nem járható út, mert a szakma el fogja veszíteni kapcsolatát a „pezsgő élettel”. A teendő ehelyett az egyes korok lényegének, az irányító „korszellemnek”, vagyis a nagy tendenciáknak a megragadása és felmutatása.
Hóman történetírói ars poeticájának másik fontos eleme a romantikus és az emberek hazafias érzelmeivel visszaélő „áltudományos”, illetve az igazság megismerésére való törekvéstől vezérelt „tudományos” történetírás megkülönböztetése volt. „A nemzeti történetírásnak – írta egy internacionalistának ugyancsak nem nevezhető korban – nem a nacionalizmus korszerű vagy elavult jelszavainak, gondolatszegény frazeológiájának a hangoztatása a feladata. [...] Az igazságtól a nemzetnek nincs mit tartania, holott az igazság elhallgatása, vezessen bár a hiúságnak hízelgő hamis illúziókhoz, egyértelmű a moralitás megtagadásával s az ezen nyugvó nemes eszmék elárulásával.”
A kutatói, oktatói és intézményvezetői feladatok mellett Hóman közéleti szerepet is vállalt. Az 1920-as évek végén elnöke a Magyar Numizmatikai Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak, majd 1933-ban a Magyar Történelmi Társulat is vezetőjévé választotta. A sok cím, rang, állás és feladat ellenére Hóman Bálint 1932-ig mindazonáltal elsősorban tudós és tanár maradt. Ekkor azonban sorsdöntő pályamódosítás következett be az életében. Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Gömbös Gyula kabinetjébe hívta vallásés közoktatásügyi miniszternek. Engedett a csábításnak. Elfogadta a felkérést, amit Gömbös utóda, Darányi Kálmán is megújított. Így aztán 1938. május 14-ig, az Imrédy-kormány megalakulásáig maradt e poszton. Ezt követően néhány hónapos „szünet” következett, majd 1939. február 16-tól 1942. július 3-ig – a Teleki-, a Bárdossy- és a Kállay-kormányban – ismét ő irányította a kultusztárcát.
Hóman közel tízéves kultuszminisztersége méltán állítható párhuzamba előde, Klebelsberg Kunó kilencesztendős miniszterségével. Az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitika stratégiai ágazatának tekintették, és ennek megfelelően kiemelt támogatást igyekeztek szerezni tárcájuknak. Sőt nemcsak igyekeztek, hanem tudtak is. Az 1920-as évek második felében az állami költségvetés 9-10 százalékát kapta a kultusztárca, az 1930-as években pedig 11–13 százalékát. Igaz, az 1929–33-as válság miatt összezsugorodó összkormányzati büdzsé miatt abszolút összegekben Hómannak kevesebb pénz állt rendelkezésére, mint Klebelsbergnek. A népiskolai hálózat fejlesztése, valamint az elitképzés kiemelt feladatként való kezelése ennek ellenére folytatódott.
Tartalmi-ideológiai, valamint iskolaszervezeti szempontból azonban különbözött a két miniszter koncepciója. Az elitnevelést Klebelsberg a keresztény középosztály gyermekeit előnyökhöz juttató ösztöndíjrendszerrel kapcsolta össze, Hóman viszont a szegény, de tehetséges gyermekek értelmiségivé válására helyezett nagyobb hangsúlyt. Ennek érdekében hozta létre 1937-ben a Horthy Miklós-ösztöndíjat. Ennek keretében évente közel ezer „szegény sorsú, szorgalmas és nemzethű” középiskolás, egyetemista és gyakornok kapott évi 200 és 600 pengő között váltakozó ösztöndíjat. Hasonló szellemtől vezérelve támogatta 1939-ben a Bolyai Kollégium (1942-től Györffy Kollégium) megalakítását Budapesten, amely a második világháború utáni népi kollégiumoknak is mintaként szolgált. Az itt összegyűjtött szegény, de tehetséges parasztfiatalok nemcsak tandíjat nem fizettek, hanem internátusi ellátást is kaptak. Végül mindezt betetézte az Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság felállítása 1941-ben. Ez évente 600 tehetséges, de szegény sorsú falusi gyermek ingyenes középiskolai beiskolázásáról gondoskodott. „A magyar értelmiségi rétegből kirekesztett zsidók és az eddig hamis szempontok szerint helytelenül kedvezésekben részesített hanyag és tehetségtelen tanulók helyébe lépő életerős népi gyermekek tanulmányainak biztosítása által – indokolta a kezdeményezést Hóman – meggyorsítjuk a társadalom folytonos megújulásának egészséges folyamatát.”
Ideológiai szempontból Hóman nagyobb súlyt helyezett az iskolákban közvetített műveltséganyag nemzeti jellegére. „Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása, kötelességtudatának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása” – írta 1939-ben.
Szervezeti változtatásai közül legnagyobb jelentősége a 4, illetve 6 osztályos elemi felváltásának volt a 8 osztályos alapoktatással. Az első 8 osztályos tantervek alapján tanuló évfolyamok 1941-ben indultak, de a háborús viszonyok miatt a rendszer nem vált általánossá, megmaradt a kísérlet szintjén. A középiskolai oktatás terén Hóman legnagyobb újítása az addig különböző tantervek szerint működő humán és reálgimnáziumok, illetve a természettudományos tárgyakat preferáló reáliskolák megszüntetése és egységes középiskolákká alakítása tekinthető 1934-ben. A szakosodás követelményének a továbbiakban az egyes középiskolákon belüli osztálybontásokkal próbáltak megfelelni.
Ha Hóman politikusi működése csak ennyiből állt volna, akkor valószínűleg a haja szála sem görbült volna a háború után. Sőt némely kezdeményezéséért még akár „dicséretet” is kaphatott volna. Ám nem csak ennyiből állt. A kormány tagjaként elkerülhetetlenül részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni új rendszer súlyos vétségként értékelt. Ilyen döntés volt a Szovjetunió elleni hadba lépés megszavazása 1941. június 26-án. Ráadásul Hóman e döntés utólagos igazolásában is szerepet vállalt. Miközben egykori szerzőtársa, Szekfű Gyula a szociáldemokrata Népszava 1941-es híres karácsonyi számába adott cikket, majd pedig elkezdte fogalmazni Valahol utat vesztettünk című cikksorozatát a Magyar Nemzetbe, ő arról írt és beszélt, hogy „Fiainkmessze keleten harcolva védelmezik Magyarország határait”, és „Ott egyengetik a békés építőmunka útját a Dnyeszter partján, ahol félezer év előtt Nagy Lajos királyunk szerzett békét a tatárokkal”. A német–magyar szövetséget „történeti szükségszerűségként” fogta fel, s ezen belül Magyarország szerepét „a németek védőbástyájaként a keleti erőkkel szemben vívott küzdelemben”. A külkapcsolatok lehetőség szerint többirányú nyitva tartása, amely egy kis ország esetében elengedhetetlen követelmény, teljes mértékben hiányzott külpolitikai gondolkodásából.
Egy másik vádpont volt vele szemben a zsidótörvények megszavazása és részben a részvétel előkészítésükben. Ez is valóságon alapult. A zsidóságot Hóman a nemzet életébe „idegen testként” beékelődő, asszimilálhatatlan fajnak tartotta. „A régiek – írta – még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez”, ám „az újonnan jöttek teljesen elkülönültek, és ezért a magyarság is idegennek tekintette és tekinti őket”. Ez a kirekesztő szemlélet annál is inkább meglepő volt, mert egyébként Hóman kifejezetten pártolta az asszimilációt, és kárhoztatott minden olyan „gonosz törekvést”, amely a „magyar nép történeti egységének a megbontására irányult”. „Nem szabad, hogy múltunkat és történetünk sok nagyságát megtagadva bárki is különbséget tegyen törzsökös és kevert vérű, tőről metszett és áthasonult, elsőrendű és másodrendű, úri és paraszti származású, keleti és nyugati magyarok, mélymagyarok és sekélyesek, ilyen vagy amolyan rassz bélyegét viselő magyarok között” – írta. Ám a zsidóságra mindezt nem vonatkoztatta. Őket a „felforgató mozgalmakban” és a „romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük”, valamint „magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük” és ehhez hasonló félrevezető általánosítások alapján kirekesztette a magyarságból.
Hóman konokul következetes volt. Az utolsó pillanatig kitartott a „tévesztett úton”. Meggyőződésesen ellenezte az 1943-as különbéke-tárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel, s a törvényhozás munkájában nemcsak az ország 1944. márciusi német megszállása, hanem még az októberi nyilaspuccs után is részt vett. Az év végén Szálasiékkal együtt vonult vissza Dunántúlra, majd onnan tovább német területre. Amerikai fogságba került, ahonnan 1945-ben hozták haza a magyar hatóságok. Perében többen – pél dául Szekfű Gyula és Kosáry Domokos – kiálltak mellette. Az általuk felhozott mentőkörülmények azonban kevésnek bizonyultak a népbírák szemében. 1946 augusztusában életfogytiglani fegyházra ítélték. Büntetésének letöltését a pesti Gyűjtőfogházban kezdte meg, majd 1949-től a váci fegyházban folytatta. Szervezete 1951. június 2-ig bírta a börtönélet megpróbáltatásait.
Sírjának 2000-ben történt feltárásával és 2001-es újratemetésével Hóman Bálint megkapta azt a végtisztességet, amelyhez minden embernek joga van. Szakmai rehabilitációját viszont, amely a rendszerváltás óta többször felmerült, súlyos politikai tévedései és téveszméi akadályozzák.
