Képzeljük ezt el: ott állt Anyuka a pénztárnál, kabátja alatt a zoknikkal, ám a pénztárosnő nem buktatta le, csak a szemébe nézett, és sokat sejtetőn mosolygott, mintegy jelezve, most megvagy, de elengedlek. Anyuka nem buta nő, átlátta mindjárt, hogy a pénztárosnő látta, amint eltette a zoknikat, sőt az egész sor látta, hiszen mindenki mosolygott, ennélfogva ő most kelepcébe került, a méltóságánál fogták meg, viheti ugyan a zoknit, de közben porig alázták.

Ha-ha, feleltük erre mármár kacagva, a pénztárosnő biztos tudta, hogy ha szól, Anyuka támadásba lendül, s olyan véget nem érő monológba kezd, hogy még a biztonsági őrök is elmenekülnek. Ám közben az fut át rajtunk, hogy de hiszen mi azokat a zoknikat szinte megkönnyeztük a fa alól kivéve, zavartan forgattuk a kezünkben, mint minden évben, hogy Anyukának mekkora szíve van, mindenkinek minden évben vesz valami apróságot az ő kevéske özvegyi nyugdíjából. Anyuka nem az anyánk, nem is a feleségünk anyja, ránk maradt nagynéni, amúgy húgunk keresztanyukája, kicsit tükör is, hogy s mint mennek a dolgok az élet érdektelenebbik oldalán.

A kérdés csak az, hogy mi lesz ezután, különös tekintettel arra, hogy nem minden pénztárosnő van mindig jókedvében, s ha elkapják Anyukát, mehet a rágógumitolvaj diáklányok mellé a fogdába.

Szerencsére vannak megfelelő családi technikáink: midőn kamaszkorunkban születésnap, ünnep közelgett, s apánk látta, hogy már napok óta a székre dobott zakója zsebe körül ólálkodunk, mindig adott két tízest, nesztek, vegyetek nekem valami szépet, és akkor mi egy darabig nem loptuk zakója zsebéből az aprót.

Anyukát feladattal kell megbízni, hozzon a piacról ezt-azt, s direkt több pénzt adni neki, majd a visszajárót nem visszakérni, noha mindig visszaadja, ám akkor erőnek erejével a zsebébe tuszkolni, de úgy, hogy még épp ne legyen sértő. Ami szellemileg eléggé fárasztó, ráadásul este még át is kell hívni valamilyen ürüggyel, hogy aztán taxival küldhessük haza, persze sohase ül be a taxiba, éjnek idején is gyalog megy haza, ez is kétezer forint bevétel neki; így nem esik majd bűnbe Anyuka az ünnepek előtt.

Ám ez se egészen így van. Anyuka úgy két hete a Hádában járt ruhát nézni, a Háda angol second hand áruház nagy forgalommal, két és fél ezer forint egy kiló ruha, azt gondolná az ember, szegények áruháza. Ám Anyukát kinézték onnan. Talált egy kötött, világoskék kardigánt, de mert férfiinget is vásárolt volna, odavitte az eladóhoz leméretni, hány dekagramm pontosan, mert kiszámolt pénzzel jött. Kiröhögték. Nem őt, hanem a kardigánt, hogy pont ilyen kardigánja van annak a győri ügyintézőnek is a Megasztárban, aki a harmadik lett, és akit a két műsorvezető kigúnyolt, hogyan járhat ilyen ódivatú kardigánban. A közönség is nevetett Szíj Melinda kardigánján, s nincs okunk feltételezni, hogy kétmillió tévénéző nem nevetett velük együtt, mert ebben az országban nemcsak a műsorvezetők, de a publikum is faragatlan, s nemcsak lenézi, de ki is gúnyolja, akinek csak efféle kardigánra futja; mindenesetre Anyuka azt mondta, inkább jár eztán valami külvárosi butikba.

Amire persze aprót köhintünk, hiszen ismerjük a Hádát: árufrissítéskor épp külvárosi butikosok lepik el az üzletet, húsz-harminc kilónyi ruhát kapkodnak le a fogasokról, meg se nézik, úgy dobálják a zsákokba, otthon kipofozzák, s darabját adják ötezerért, s akkor még olcsón adták. Amivel kizárólag csak arra kívánnánk célozni, hogy idén nagy valószínűség szerint megint akciós zoknit találunk a fa alatt, bízva a pénztárosnők végtelen türelmében és jóságában.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa