A hátrányos helyzetű (hh) és halmozottan hátrányos helyzetű (hhh) tanuló fogalmának bevezetése a 2003-as oktatási reformhoz köthető. Az akkori oktatásirányítás a közoktatás egyre romló színvonalát akarta megfékezni. A magyar iskolarendszer ugyanis széttöredezett és szélsőségesen szegregál: közpénzből más jár a szegény és más a gazdag gyerekének. Ezt a helyzetet próbálták orvosolni az oktatáspolitikában bevezetett deszegregációs intézkedések, amelyek egyik fontos eleme volt a hh-s és a hhh-s kategóriák felállítása. A hh-s gyerekek családjában az egy főre jutó jövedelem annyira alacsony, hogy a szülők gyermekvédelmi kedvezményre jogosultak. A hhh-sok esetében pedig a kilátástalan jövedelmi helyzet mellé járul az is, hogy a gyermek szüleinek iskolai végzettsége nem magasabb nyolc általánosnál. Miért volt szükség ezekre a kategóriákra?

Az iskolai kudarcok (lemorzsolódás) okait firtató nemzetközi és hazai kutatások sora bizonyítja: az iskolai sikertelenség oka nem a szegény gyerekek képességeiben keresendők, sokkal inkább a szülők alacsony iskolai végzettségében. A hh és hhh kategóriák bevezetésével viszont esélykiegyenlítő rendelkezéseket tudtak végigvinni a közoktatási törvényben. A cél az volt, hogy ne duzzadjon fel túlságosan se az osztályokban, se az iskolákban a szegény és iskolázatlan szülők gyerekeinek aránya. Vagyis: ezek a gyerekek ne homogén (csak szegény gyerekek közti) közegben tanuljanak, hanem – az egyéni különbségekre érzékeny pedagógusok segítségével – „sokszínű” csoportban. A hh és hhh fogalma nemcsak az integrációs törekvéseknél, hanem a szociális rendelkezéseknél is hangsúlyos – így például a tankönyvtámogatásnál, az ingyenes étkezés igénylésénél.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy a kereszténydemokrata Hoffmann Rózsa vezette oktatáspolitika kiket tekint hátrányos és kiket halmozottan hátrányos helyzetű tanulónak. Az elképzelésük szerint halmozottan hátrányos helyzetű az a gyermek, akire igaz „az alábbiakban felsoroltakból legalább kettő jellemző: (jövedelmi) szegénység, hajléktalanság, egyik szülőnek sincs az általános iskolánál magasabb végzettsége, egészségtelen lakáskörülmények, árva vagy félárva gyermek, tartós rokkantság a családban, bűnözés a családban, rendezetlen állampolgári státusz”.

– A korábbi hhh-s kategóriát így különböző vitatható, értékterhelt kategóriákkal bővítik ki, ami azt jelenti, hogy a halmozottan hátrányos helyzet érvényes lesz minden, az átlagostól kicsit is eltérő gyerekre – mondja erre Virág Tünde szociológus. – Kérdem én, ha a félárvaság a hátrányos helyzet egyik elemének minősül, hasonló logika alapján miért nem tesszük be ebbe a kategóriába a gyereküket egyedül nevelő szülőket, vagy/és az elvált szülők gyerekeit? Lehet, hogy szerették volna, hiszen a konzervatív családképbe ezek sem nagyon illenek bele, de ezzel már a középosztály érdekei is sérültek volna – olvasható véleménye a Community blogján. A törvénytervezetben ugyanakkor a sajátos nevelési igény (SNI) fogalmát is újradefiniálják. E szerint: ilyen gyereknek kell tekinteni azt, aki „fogyatékkal él, tanulásban akadályozott, tartós beilleszkedési, tanulási vagy magatartási zavarral küzd, gyermek- vagy fiatalkorú bűnözésben elítélt, halmozottan hátrányos helyzetű”. Magyarul: sajátos nevelési igényűnek tekinthető a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek is.

Virág Tünde szerint tehát a tervezetben ez áll: a kormány a szegényeket az iskola szempontjából csak problémásként tudja értelmezni. – Már nem lesz szükség a szakértőkre sem, hiszen az SNI ezentúl társadalmi helyzet alapján is megállapítható. Aki szegény, az automatikusan sajátos nevelési igényű, elkülöníthető. Aki szegény, az nem lehet olyan, mint a többi gyerek – teszi hozzá.

– A tanulás folyamatának többé nem kell igazodnia a tanuló képességéhez, személyiségéhez, tehetségéhez, családi és szociális helyzetéhez, vagyis nincsenek többé egyéni tanulási-tanítási útvonalak. Mindenkinek teljesítenie kell a kötelezettségét, és ha nem képes rá, akkor lemarad, kimarad, kitaszítják. A felvételik és vizsgák rendszere eldönti, ki és hová sorolható be, ki meddig juthat, ki mire alkalmas, ki lesz úr és ki lesz szolga – ez már Szüdi János jogász, korábban közoktatásért felelős szakállamtitkár véleménye az Oktpolcafén.

Megkérdeztük Torda Ágnes közoktatási szakértő-gyógypedagógust, aki szerint nem érthető, hogy a törvény törzsszövegben a két különböző nevelési igényű gyermekcsoportot miért kezelik „egy csomagban”. – A sajátos nevelési igényűek csoportjába való sorolás olyan mértékben pontatlan és értelmezhetetlen, hogy még csak elemezni sem lehet. Önkényességnek tekinthető és minden korábbi tudást, tapasztalatot vagy éppen uniós gyakorlatot nélkülöz az a felsorolás, amelyben a fogyatékkal élők (a kifejezés ráadásul erősen kifogásolható, hiszen mindenki fogyatékkal él, az is, aki szemüveget hord vagy átmenetileg gipsz van a lábán) és a bűnözésben elítélt gyermekek egyazon skálán szerepelnek. Valóban, a rögzült előítéletek szerint ők nagyon kényelmetlenek lehetnek a többség és bűnmentesek számára, jobb lenne őket végleg elkülöníteni – mondja Torda Ágnes.

Hozzá kell tennünk, hogy egy korábban már csődöt mondott gyakorlatot kíván a Fidesz–KDNP visszahozni: a kilencvenes években ugyanis a gyerekek után járó nagyobb normatíva miatt (is) gombamód szaporodtak a „felzárkóztató osztályok”. Ezekben az osztályokban semmilyen felzárkóztató munka nem zajlott, ilyen osztályokból nemigen kerültek át gyerekek a normál csoportokba. Az indokolatlanul fogyatékossá nyilvánítás technikája sem ismeretlen a magyar közoktatási gyakorlatban: míg az uniós átlag két százalék körül mozog, addig néhány éve Magyarországon egyes megyékben hét százalék fölé ugrott a fogyatékos gyerekek aránya. A jelenség mögött nem a magyar gyerekek képességbeli eltérései húzódnak, hanem az iskolák szegregáló technikái. A korábbi tapasztalatok alapján állítható, hogy a felzárkóztató osztályok a mélyszegény és roma gyerekek gyűjtőhelyei lesznek.

Vajon ki hová jut?