Két kérdés vetődik azonban föl. Először: hogyan osztja újra a kormány a beszedett irtózatos összegeket? Úgy fest, sajnos, hogy nem igazságosan, nem az egyenlőség szellemében. Másodszor: intézkedései demokratikusak és törvényesek-e? Sajnos úgy látszik, hogy nem. A hivatalban lévő magyar miniszterelnök megvető viselkedése a szakszervezetekkel szemben (az Országos Érdekegyeztető Tanács múltkori ülésén) világosan megmutatta, hogyan vélekedik a nemzeti ügyek kormányának nagy hatalmú és fölöttébb népszerű vezetője a plebejusokról. Ez az epizód bizonyította be, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a demokráciának mind a népi tartalmát, mind a formai követelményeit lenézi és mellőzhetőnek találja.

A diadalmas magyarországi jobboldal, amikor elveti 1989 demokratikus fordulatát (a rendszerváltást) – amelyet a rendszer kudarca miatt visszamenőlegesen meggyűlölt a nép, érthetően –, az elveszett illúziókat újnak látszó, ám pormacskás illúziókkal képzeli pótolhatni. Arról álmodik, hogy a „közérdek” érvényesítése végett túlléphet a jogon és a hagyományon. Ennyiben ez a jobboldal nem konzervatív, hanem nyíltan ellenforradalmi. Figyelmen kívül hagyja (és aligha naivságból), hogy a modern demokratikus politika lényege éppen a „közérdek” és a „közjó” mibenlétének nyilvános megvitatása. Ezeket a vitákat Orbán Viktor országgyűlési képviselő annak idején (még mint ellenzéki vezető, a kötcsei beszédében) a „centrális erőtér”, azaz az elmozdíthatatlan, alkotmányozó többségű kormánypárt belső szféráiba száműzte, elzárva a nyilvánosságtól.

Nem kétséges, hogy a nyilvános vita a kései kapitalizmus (és az európai civilizációs hanyatlás) viszonyai között sokszorosan hamis és manipulált. Ennek a súlyos problémának azonban nem megoldása a vita helyettesítése parancsuralmi diktátumokkal. A sokféle – intellektuálisan fogyatékos és csalfa – politikai beszédmód egymás mellett élésének nem ellenszere egyetlen hatalmi diskurzus éppoly manipulált és hamis, ám mindenki mást elnémító harsogása.

Az Orbán-rezsim abban bízik (ez is ismeretes – és a huszadik században végképp lejáratott – tévhit), hogy amennyiben gazdaság- és társadalompolitikai húzásai sikeresek, akkor a közjognak és az alkotmányosságnak pusztán az a hivatása, hogy a hegemón kormánypárt rendelkezéseinek a keretét megteremtse. A jelenlegi magyarországi jobboldal ráadásul a „sikeres” jelzőt – jellegzetesen dekadens és amorális módon – a „helyes” jelzővel helyettesíti, és megfordítva. Sikernek pedig elsősorban újabb hatalmi pozíciók megszerzését tekinti, illetve a manipulált médiák segítségével fölhizlalt népszerűségének további puffasztását. A jobboldali kormánytöbbség a hatalmi hódítást, mint „tartalmat” többre becsüli a jogi „formánál”, s az alkotmányosan garantált szabadságjogokba vetett hitet merő balítéletnek véli. Ezt megteheti, de evvel elvetette a modern konzervativizmus és kereszténydemokrácia utolsó maradékait is.

Sokan vagyunk, akik súlyos kételyekkel nézzük a polgári demokráciát – de nem azért, mert sokalljuk a szabadságot, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere, hanem mert keveselljük –, mégsem örülünk felhőtlenül végnapjainak. Az Orbán-rezsim működtetői már kiábrándultak a polgári demokráciából, amelyet borzongva és viszolyogva „liberalizmusnak” neveznek, de nem helyettesítik semmivel, még „népi demokráciával” sem. Etatistának hiszik magukat, pedig szétverik a magyar államot. (Lásd erről és vele rokon kérdésekről terjedelmes tanulmányomat a Kritika novemberi számában.) Antikapitalistának hiszik magukat, pedig – kivéve a globális nagytőke ügynökségeinek kezéből a politikai irányítás emeltyűit – csak a tőke brutális, ám a kizsákmányoltak és elnyomottak által is lelkesen ünnepelt uralmát gyakorolják a legfontosabb tekintetben: a munkára kényszerítésben és a lakosság intézményekbe (iskola, börtön, kórház, bentlakás, árvaház, televízió, egyház) csomagolásában. A „liberális jogállam”, a „formális demokrácia” elutasításában egyetértenek a szélsőjobboldallal és a sztálinistákkal.

Az Orbán-rezsim kedden, 2010. október 26-án végképp leleplezte magát. Több kételye senkinek se lehet. A néha megmosolygott „pánikkeltőkről” és „hivatásos rettegőkről” (közöttük is első helyen Debreczeni Józsefről) kiderült, hogy éles szemű realisták. Amikor az egyelőre még fönnálló Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága olyan döntést hozott, amely egy amúgy nem túl fontos ötlete végrehajtásában feszélyezte a nemzeti ügyek kormányát, a középponti erő (a rezsimpárt) kijelentette, hogy alkotmánymódosítással korlátozza majd az Alkotmánybíróság hatáskörét, nehogy efféle pimaszkodásokra vetemedhessék újólag, az alkotmányossági aggályok miatt hatályon kívül helyezett törvényt pedig ismét beterjeszti.

Evvel a szabadelvű, alkotmányos, pluralista jogállamnak – még az ócska, képmutató, mucsai változatának is – végérvényesen befellegzett Magyarországon.

A mai magyarországi jobboldal figyelmen kívül hagyja azt a félelmetes tényt, hogy minden politikai rendszerben fönnáll valaminő hallgatólagos társadalmi szerződés. Ha az állam élén álló végrehajtó hatalom a maga imponáló törvényhozási többségével maga szeg törvényt és alkotmányt, majd szeszélyeihez szabja a polgári, büntető- és közjogot, akkor nem várhatja el a demokratikus érzületű és észjárású honpolgároktól, hogy megadják neki a többé-kevésbé szabad választásokon elnyert fölhatalmazást megillető tiszteletet és lojalitást (amely elvben független a politikai rokonszenvtől, és a népakarat elismerésén nyugszik).

Amikor az állami külsőségekbe burkolózó végrehajtó hatalom valójában nem az államot képviseli már – hiszen a tetszőleges és hisztérikus önkény az „állam” fogalmának az egyenes ellenkezője –, akkor a polgári engedetlenség és az állandó tiltakozás minden jó hazafi természetes kötelessége.

A végrehajtó hatalom így is képes persze kényszert gyakorolni. Ha a kényszer legális, akkor a polgári társadalomban – elvileg – ezt igazolnia kell az államnak a szabad nyilvánosságban (joguralom), így elsősorban a független bíróságok nyilvános tárgyalásain, jogorvoslati és szabad bírálati lehetőségekkel. Ám ha az intézményes kényszer törvényes jellege kétséges, ha állami igazolása hiányos, ha a honpolgárok önvédelme vele szemben (a szabad nyilvánosságban) esélytelennek tűnik föl, akkor nem mondhatjuk, hogy az engedelmesség minden állami intézkedéssel szemben (jogilag) kötelező. A bírói hatalom önállósága és széles hatóköre elleni kicsinyes és durva támadás pedig azt a látszatot kelti, hogy a jelenlegi végrehajtó hatalom törvényessége ingatag. Ez akkor is zűrzavart jelent – a magyar államiság krízisét – , ha az ellenállás politikai okok miatt gyönge lesz vagy következetlen. Ha valaki „tartalmi” megfontolások miatt támogatja az új rezsimet, nyilván habozik, ha „formai” meggondolásokból – mint lelkiismeretes honpolgárnak – ugyanazt el kellene vetnie.

Az egypárti féldiktatúra óriási népszerűsége, amelyet a válság következményeinek és az előző kormány teljesen megérdemelt elutasítottságának köszönhet, egyelőre nem fog csökkenni, ameddig némelyek elhiszik, hogy az alkotmányosság védelme nem más, mint a tíz- és százmilliókat fölmarkoló álszocialista maffiózók érdekvédelme – s nyilván ez lesz a kormánypropaganda fő „csapásiránya”. De ezt a látszatot előbb-utóbb majd elhessegeti a magyar nép esze és humorérzéke.

Kétségtelen, hogy e percben a közönség nem nagyon lát alternatív politikai erőt, amely a Nemzeti Együttműködés Rendszerének rémálmát eloszlathatná: ezeknek az erőknek egy része súlyosan kompromittált, más része pedig túl gyönge vagy ismeretlen. A nemzeti ügyek kormányával való határozott és maradéktalan szembeszegülés az én esetemben se jelent a tiltakozásokat szervező ellenzéki pártok melletti szavazatot. Ám a közvetlen politikai tényezők nem olyan fontosak, hogy jobb híján – azaz vonzó kormányzati alternatíva híján – a hazájukat és szabadságukat őszintén szerető magyarok beletörődjenek alapvető jogaik elkobzásába.

Evvel a rezsimmel az együttműködés képtelenség. Csak az engedetlenség, az ellenállás, az érintkezés kerülése lehetséges. Hosszú küzdelem várható, emiatt is indokolt a higgadt, hűvös hangvétel. Az ország ma nem nélkülözheti államát, ezt az államot azonban vissza kell szereznie a demokratikus politikai közösségnek: a népnek. A nép már elkergette a laza csibészek és a merev piaci dogmatikusok koalícióját. A vakhitű hatalommániákusokkal, a rendeleti kormányzás és a be nem jelentett kivételes állapot megszállottaival, a tekintélyelvű féldiktatúra ügyes, okos, rátermett manipulátoraival ez nem lesz ilyen könnyű – és én őszintén sajnálom mindazokat, akiknek most megint csalódniuk kellett.

Mennyi kiábrándulást és csalatkozást kell elviselnie még ennek a kimerült, törődött országnak? Hány esztendőnyi kilátástalanság és keserűség kell még hozzá, hogy föltámadjanak a szabadság energiái?

Szegény, szerencsétlen Magyarország.

Tamás Gáspár Miklós MTA Filozófiai Intézet