Ez tetszik nekem, mert végtelenül emberi, s ennek épp e napokban különös jelentősége van. Először is jelzi, hogy nem Esztergom a világ közepe. Az ugyan tényleg nem mindennapos eset, hogy a választásokat elsöprő fölénnyel, sőt kétharmaddal megnyerő polgármesternőnek el akarják venni minden jogkörét, s tulajdonképpen portássapkát húznak a fejébe, így jelezvén országnak-világnak, hogy mekkora súlya lesz a jövőben a rá szavazó kétharmadnyi választóval egyetemben, ám ne felejtsük el, hogy a nemzeti együttműködés rendszere van anynyira erős és rugalmas, hogy ez még bőven beleférjen.

Említhetnénk más településeket is, főleg Szegedet, a bűnös várost, ahol az ellenség újra elorozta a hatalmat, s akit ebből kifolyólag minden lehetséges eszközzel meg kell szívatni, le kell bénítani, nevetség tárgyává kell tenni, hadd lakoljon a város is, ha már nem gondolta át, hogy kit választ a vezetőjének.

Ehhez képest Dombóvár apró, zöld sziget, árnyat adó lugassal, halk zeneszóval. Szó nincs arról, hogy a polgármestert kinyírják, netán megfenyegetik, a várost pedig megbüntetik. Csak éppen úgy alakult a képviselők hétfő délutánja, hogy közbejött valami, az egyiknek ki kellett mennie Marikáék elé az állomásra, mert mégse hét közepén jöttek, hanem előbb, a másik nem talált a gyereknek normális tornacipőt a városban, be kellett utaznia Pécsre, a harmadikhoz csak késő délutánra ért ki a konvektorszerelő; előfordul az ilyesmi, hiszen emberek vagyunk, ezt Dombóvár népe nagyon is akceptálni tudja.

Figyeljük meg, hogy a dombóvári frakcióvezető aszszony mennyivel kifinomultabb, mint esztergomi vagy szegedi társa, nem szólva a párt országos embereiről, akiket a tévében is minden este látni. Akik nem is titkolják, hogy egyetlen elveszített tisztségbe se nyugszanak bele, és ha kell, a végsőkig is elmennek. Ami teljesen érthető, hiszen ha belegondolunk, a kétezres években felnőtt a Fideszben egy olyan új politikusgeneráció, amely semmi mást nem tanult meg, mint bojkottálni, obstruálni és szabotálni, nyíltan és mindenféle sallang nélkül kiállni a nyilvánosság elé, és azt mondani, márpedig az lesz itt, amit én akarok.

Viszont a dombóvári stílus közelebb áll a honi tradíciókhoz, hogy úgy mondjam, kultúrája van. Ártatlan, őzikeszemekkel nézni az újságíróra, s mondani, amit mondani kell, de olyan átéléssel, hogy a végén ő is elhiszi a hazugságot, ami hagyján, de a végén még mi magunk is elszégyelljük magunkat, hogy azt gondoltuk egy pillanatra, ezek esetleg mégis célzottan nem jelentek meg a tanácskozáson. Lám, milyen szép ez is: „célzottan nem megjelenni”; ahol a szakzsargon ilyet produkál, ott rettentő szellemi erőfeszítés, rengeteg gyakorlás s főleg „célzott meg nem jelenés” állhat a háttérben, ez már gondolkodásmód, hadd ne mondjam, életfilozófia.

Ilyen szempontból Dombóváré a jövő. Kerényi képviselő, például, azért vonult ki az alakuló ülésről, olvasom a megyei hírportálon, mert „a polgármester olyan stílusban adta elő a négy évre vetített Büszkeség és Biztonság című programbeszédét, ami nem a testületi ülésre való”. Semmi kommunistázás, hazaárulózás, tolvajozás, fenyegetés, jogkörmegvonás, portássapka, csak a stílus említése, ami sérti a mi kifinomult polgári ízlésünket; lám, ezt is megértük: alakul az emberarcú nemzeti együttműködés.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa