Ők az osztálytársaink, akik valaha példát vettek rólunk, irigykedtek ránk, szerettek volna velünk játszani. Ma rossz és összeférhetetlen tanulók vagyunk, akiket feldühödött nevelők – amerikaiak, németek, franciák – állandóan sarokba állítanak, s velünk példálóznak: ilyenek soha ne legyetek, gyerekek!

Mindannyian tudjuk, hogy a két világháború közötti Csehszlovákia nem Masaryk és Benes, hanem a cseh kisember élhető világáért volt példa. Miként senki nem emlékszik az 1962 és 2002 közötti magyar elitre, patríciusokra, felül lévőkre, annál inkább a „homo kadaricusra” és a rendszerváltást békén elszenvedő, abban együttműködő kisemberre.

Ha a magyar társadalom sokat fizetett a reformkor és a forradalom nagyjaiért, Széchenyiért, Kossuthért, Deákért, Eötvösért, Kölcseyért, Vörösmartyért, Petőfiért és Jókaiért, ezt nem tehette büntetlenül. Le kellett feküdnie pihenni, tartalékokat gyűjteni, mikből talán századok múlva lesz megint ilyen teljesítményű elitünk. De a hatvanas évektől – 1956 plebejusforradalmának utóhatására – megszülte a kisemberek millióit, akik elit nélkül, sőt annak ellenében boldogultak.

Sokszor leírtam a homo kadaricus utálatos és kicsinyes vonásait, de azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy történelmünk és Kelet-Közép-Európa története során először egy magyar plebejustársadalom adott példát magának és környezetének. Ez a munkán és önkizsákmányoláson, (kényszer)megtakarításon és kispolgári utánzó fogyasztáson alapuló plebejus rendszer labanc volt és megalkuvó minden felfelé való kapcsolatában, de forintjára, házára, autójára, háztájijára, műhelyére, hétvégi házára, útlevelére, sírjára büszke saját világában.

A hunnus és kuruc erények, a szabad és független rabló világ, a nekem nincs, de van másnak, akitől elvehetem, a gazdagtól, idegentől elragadni, szegénynek és sajátomnak odaadni hunniai kalandozó erkölcs, ahol gyanakvóan néznek királyra, kiskirályra, szolgabíróra, párttitkárra, minden nadrágos emberre, doktor úrra, egyedül a nagyságos, vezérlő fejedelmet süvegelik meg, a pannon világban megcsillapodott, letelepedett, tulajdonossá vált.

A pannon kisember belakta az országot, saját magára kicsinyítette, házához, kiskertjéhez, lakótelepi lakásához, családjához szabta. Ez az életforma-nacionalizmus, forintpatriotizmus fütyült Trianonra – az a magyar, aki olyan, mint én, úgy él, mint én. Különbül, mint a román, a szerb, a szlovák, az orosz. Nincs múlt – azon búsongjanak az elitben, siránkozzanak rajta a vesztesek.

Jelen van, amikor a forintom többet ér, mint a lejed, a koronád, a rubeled. És jövő, amikor úgy fogok élni, mint az osztrák kőműves, benzinkutas, panziós. Ugyanolyan házam, autóm és nyugodt életem lesz. Ebben a világban mindenért dolgozni és fizetni kell, de én, mi tudunk dolgozni és fizetni. A homo kadaricusnak nem volt szüksége se hatalmi, se értelmiségi tanácsra, patrícius tanításra. Magára és a szomszédjára figyelt.

A saját kicsiny és szűkös világában teremtette a kistulajdon, a magánélet, a kiscivilizáció mozgásterét. Nem a szabadságok, nem a demokráciák kis szigeteit, de a magánautonómiák, a privát élhetőség kontinensét. A rendszerváltásban gyanakodva az újrégi, régi-új elitre bízta magát.

Igazodjon el helyette, ha tud.

Vezesse át a Kánaánba, ami az osztrák Heiligenkreuzot és Linzet, a bécsi Josephstadtot jelentette. A vezetés alatt békésen tűrt. Miközben a régióban lázongások, háborúk, plebejus újnacionalizmusok, kisdiktátorok támadtak, Magyarország a béke szigete maradt. Se a rendszerváltásban, se a kilencvenes években nem csattant el pofon. Milliós munkanélküliség, magas infláció, privatizációs egyenlőtlenség, iparvárosok összeomlása, az agrárrendszer, a falu válsága – nincs sztrájk, tüntetés, utcai zavargás, kormánybuktatás.

A magyar kisember türelmesen várakozik, keresi az alkalmazkodás lehetőségét – jó tanuló marad. A demokrácia, a szabadság nem érdekli. Fenntartható-e kisvilága, személyes és családi biztonsága? Eljut-e végre az osztrák jólétbe, s ha igen, mikor? Ha ezért cserébe el kell fogadni a magyar elitet, a külföldi nevelőket és azok állandó oktatását – legyen. Kijárjuk újra az iskolát, csak adjon használható tudást és érvényes bizonyítványt.

Borzalmas csalódás, amikor a homo kadaricus ráébred, hogy immár nem a munka, főleg nem a kétkezi munka világában él. Az önkizsákmányoló ipari, mezőgazdasági és szolgáltatói munka nem hoz eredményt. A kiszélesedett világ piacán nem kell a napi tizennégy órai és hétvégi munkával megtermelt áru. Valami mást kell tudni, valami mással lehet célt elérni. A remény, hogy a szaktudás, az egyetemi képzés a siker záloga, nem igazolódott.

A magyar kisembernek meg kellett tapasztalnia, hogy a kapcsolati tőke, a patrónus–kliens viszony, a politikai lojalitás mindennél előbbre való. És amit még keserűbben kellett tudomásul vennie, hogy az elitjeinek kölcsönzött hatalomból, a patrícius demokráciából neki rész nem jut, sőt ez az elit így vagy úgy jogot formál arra, hogy hatalmával behatoljon a százszor szent magánvilágába, személyes tulajdonába.

Az elmúlt évtized a pannonosodó kisember hunniaivá válása. A sérelmek, a tulajdon és a kisvilág csorbítása, a személyes biztonság elvesztése mind-mind kuruc indulatokat szült. Mikszáth írja Tisza Kálmánról, hogy „mindig úgy tűnt fel előttem, mintha egy kuruc és egy labanc laknék az öregben, s minden vélemény kimondásánál előbb megbirkóznék és többnyire a labanc győz, vagyis, mikor a kuruc akarna belőle előjönni, a labanc rendesen visszaparancsolja”.

Ha ’75-ben és ’89-ben, ’92-ben és ’99-ben még a labanc, a Pannóniában élő vagy oda vágyakozó parancsolta vissza a kurucot, a Hunniában lázongót, 2006-ban és 2010-ben már kurucok kussoltatnak labancokat, Hunnia ül Pannónián.

Kard ki kard, szabad magyarok, neki Bécsnek, Brüsszelnek, Washingtonnak! Gyerünk, pajtás, vessünk dézsmát bankra, biztosítóra, mások vagyonára, eleget tűrtünk! Nincs visszafizetés, nincs adó, coki, te se adtál nekem, nekünk semmit! Nem jó lenni itt magyarnak, csak jó lenni, élősködni cigánynak, zsidónak! Legyen úgy, mint régen volt, süvegelje meg a magyart mind az oláh, mind a német, mind a tót! Takarodjon innét a tolvaj, hazug, idegen elit, jöjjön el a plebejus világ!

Ezt mi már átéltük, mondja szelíden a szerb nemcsak Milosevicsre, de az ordítozó és gyilkoló szerb kisemberre emlékezve. Ezen mi már túl vagyunk, mosolyog a horvát, Tudjmanra és a horvát harcosokra gondolva. Még itt tartotok, néz le ránk a Kaczynski ikreket megtapasztaló lengyel.

A pretoriánus korban, amikor az elit patrícius demokráciája már, a plebejus demokrácia még nem képes konszolidálni, berendezkedni, amikor vezéreket állítanak az elittel szemben, hogy utána ugyanezek a vezérek saját elitjüket védjék velük szemben, a kisember lázadása szörnyű következményekkel jár. Kiscivilizációkat, kisemberkultúrákat építeni évtizedekig tart. Lerombolásuk néhány hét, hónap, év. Sopánkodás, vesszőzés, külső kényszer nem segít.

Elő kell jönnie a pannon világnak a hun alól, hogy ismét békés és nyugodt építkezésbe kezdjünk.

Tettamanti Béla rajza