Méltó környezetben is hangzott el: a Széll Kálmán Alapítvány tömeggyűlésén, ahol a tudósítások szerint egy ember a miniszterelnököt meglátván mindjárt el is kurjantotta magát, hogy „éljen Orbán Viktor!", mire az egész terem felállt és hosszan tartó, ütemes tapssal fejezte ki odaadó szeretetét és háláját.

Nem tisztünk elmélkedni rajta, csak megjegyezzük, hogy ha már a jelenlévők közül sem Vizi E. Szilveszter volt akadémiai elnöknek, sem Csoóri Sándor ötvenes években indult költőnek nem jutott eszébe, legalább a profitkérdésekben eléggé autentikus Demján Sándor szólhatott volna a többieknek, hogy gyerekek, ily ütemesen éppen a kommunisták szoktak volt tapsolni, ha van profitjuk, ha nincs.

De nem. Holott a nemzeti együttműködés életbelépése óta másról sem hallani, mint hogy a kommunisták miatt áll úgy az ország, ahogy áll, tudniillik semmi mást nem csináltak húsz éven át (meg előtte is), mint hogy az emberek kizsákmányolásával óriási profitot termeltek, amit aztán kiloptak maguknak, s most röhögnek a markukba. Ha Papcsák Ferenc elszámoltatási kormánybiztos előjelentései igazak, márpedig hogyan is mernénk kételkedni ebben, akkor a kommunisták arcátlanul magas profitrátával vezették vállalataikat, legalábbis nincsenek arra vonatkozó adataink, hogy például Gyurcsány Ferencet nyomorba taszította volna a feje fölé tornyosuló eladhatatlan kádkő, miképpen a vörös(iszap) bárók timföldgyárát sem azért államosította a kormány, mert milliárdos veszteséget termel.

Eddig azért volt jó a kommunistának, mert nemcsak azt mondták meg neki, hogy kommunista, hanem azt is, hogy mitől az. Hát attól, hogy más a véleménye, mint ami kívánatos volna. Ez se volt mindig így.

Tóta kolléga, az Index publicistája még a tavaszi választások előtt arra kérte a kommentelőket, hogy definiálják neki a kommunista fogalmát, mondják meg, hogy itt és most ki a komcsi. Értékelhető válasz azóta se érkezett, viszont ahogy múlt az idő, úgy lettek egyre hosszabbak és vérgőzösebbek a kommentek, még az a definíció tűnt a legátgondoltabbnak, ami szerint „kommunista az, aki az anyját is eladná egy csomag gyermelyi tésztáért”.

Ez legalább egyenes beszéd, ezt feltehetően a Széll Kálmán klubban is értik. De így most mi van? Ha a kommunistát nem érdekli a profit, hiszen ő a modern jobboldali potentátoktól eltérően már eredendően ódzkodik tőle, ergo nem szívja a nép vérét, akkor tulajdonképpen mi is a baj vele? Az önnön deficitjébe fúlt, a Bahamákon felszolgált, jégbe hűtött koktél helyett a Garai téri piac oldalában bádogbögréből vizet szürcsölő, szakadt ingű burzsujt technikailag kissé nehéz lesz népellenségnek beállítani, pláne ha koronás szivar helyett csak ázott királydekk csüng a szája sarkában. Valamint hogyan fogja továbbra is kitartóan utálni a nép Gyurcsány Ferencet, ami pedig a nemzeti fennmaradás és önrendelkezés elengedhetetlen feltétele, ha kiderül, hogy mint vérkommunista szart a profitra, s ölni tudott volna, amikor egyetlen fillér profit is keletkezett? Nehéz lesz így államosítani, elvenni, lefoglalni, vörös(iszap) bárókat hol a fogdába hurcolni, hol meg kiereszteni.

Nem nekem fontos ez, én kibírom. Hanem mi lesz Papcsák kormánybiztossal a küldetése kellős közepén? Ő legutóbb arra a fölvetésre, hogy miként akar másokat elszámoltatni, amikor ő maga se számolt el különféle üzleti ügyeivel, azt felelte, hogy rossz lóra tett, aki őt támadja, mert „kérlelhetetlen antikommunista vagyok”. Túl azon, hogy a válasz nem feltétlenül illik a kérdés nyitotta logikai sávba, Papcsák kormánybiztos igen nagy szellemi kihívásoknak néz elébe a közeli hónapokban, legelőbb is az identitását illetően, hiszen ha most már végképp nem tudni, hogy miről ismerszik meg a kommunista, értelmezhetetlen az antikommunistaság is, mondhatni értelmetlenné vált Papcsák kormánybiztos eddigi élete.

A gyermelyi tészta meggyőzőbb.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa