Egy szoba mindössze. Málló falak, rozsdás vaskályha, ágyak és néhány ütött-vert piros lábos az asztalon. Vécé odakint. Fürdőszoba sehol. Végállomás. Innen már nincs hová csúszni. Innen már lopni sincs mit. S ez jó. Mert Lyukóba nem megy ki a rendőr. Nincsenek utcanevek, utak, nincs gáz és villany se. Mint ahogy háztartási stratégiák sincsenek. Mert semmi remény a kilábalásra. Nincs miből spórolni, de nincs is mire. Olyan nagy a családra nehezedő adósság, hogy bérből soha nem lehetne visszafizetni. De bér sincs. Mert munka sincs. Bejelentett meg végképp nem. Sőt fekete se igen. Mert innen száraz lábbal bejárni sem lehet. Naponta kétszer megy busz a két kilométerre lévő megállóból. A tiszta ruha luxus, mert a vizet is messziről kell hozni. Rendes ruha nélkül pedig munka sincs. A szociális segély pedig legfeljebb arra elég, hogy kiegészítse a feketemunkával öszszekapart pénzt – mutat rá Teller Nóra, a Városkutatás Kft. kutatója.

A Miskolc melletti Lyukó völgyében lassan tíz éve gyűlnek a leszakadók. Már több mint ötezren élnek itt, és nem csak romák. Főleg az Avas-lakótelepről jöttek a magas lakásrezsi miatt, de akad itt Miskolc más panelsoráról érkező család, és itt landolt a térség szocpolcsalásokban érintett családjainak egy része is. De sok reményvesztett gyűlik itt össze más településekről, akár nyugat-magyarországi nagyvárosokból is. Szinte senkinek sincs rendszeres jövedelme, adóssága annál több. A szegénységcsapdába hullottak utolsó állomásáról kevés az esély a kitörésre.

– Elég egy rossz döntés, és a család megindul a lakáslejtőn – magyarázza Hegedüs József, a Városkutatás Kft. egyik vezetője. – Az egyébként is bizonytalanabb munkaerő-piaci pozícióval bíró emberek nehezen alkalmazkodnak az új helyzetekhez. Egy elhúzódó betegség, elbocsátás könnyen kibillenti őket a normál körülmények között is nehezen tartható pénzügyi ritmusból. Az első megcsúszást óhatatlanul követi a következő, hiszen nincs mihez nyúlni. Az egyetlen tartalék az otthonuk. A lakás az utolsó mentsvár, az egyetlen értékesíthető vagyonelem. Csakhogy az eladás kockázatos döntés. Ha az abból származó pénz is elúszik, akkor menthetetlenül talajt veszítenek. Kényszerhelyzetben azonban nehéz józan döntéseket hozni. Így gyakorta előfordul, hogy a lakását – akár saját vállalkozás beindítása miatt, akár a felhalmozott adósságok okán – eladó család több-kevesebb stáció után a Lyukóhoz hasonló szegénytelepen köt ki. Az ott élők többségének ugyanis –egykor – volt saját otthona.

Másik aligha lesz. Magyarországon hatévnyi átlagjövedelem szükségeltetik egy átlaglakás megvásárlásához. Ám a leszakadó falvakból, a városi szegénynegyedből, a szegregált településrészekből eljárva ez aligha jön össze. A szerencséseket felfogja a családi védőháló. A szociális rendszer önmagában nem képes erre. A szociálislakás-politika hiánya emberek tízezreit kényszerítette rá az erejüket meghaladó lakástulajdonlásra. Az erőn felüli hitelvállalásban természetesen a bankok csábító szerepe sem elhanyagolható, de működő bérlakásrendszer mellett bizonyosan kevesebben estek volna bele a hitelcsapdába – húzza alá Somogyi Eszter szociológus.

Az ismertté vált adatok szerint a lakosság tíz százaléka – csaknem egymillió ember –sodródik a társadalom széle felé az elmúlt évek gazdasági folyamatai, a könnyelmű devizahitelezés és az elmaradt – lakásfenntartást segítő – kormánydöntések miatt. A 90 napon túli hátralékot felhalmozók száma lassan meghaladja az ország teljes bérlakásállományát. Az elárverezett otthonokból kirakottaknak egyszerűen nincs hová menniük. Sok esetben az sem elég, ha az adósok maguk adják el a jelzáloggal terhelt ingatlant, mivel a hátralék már meghaladja a lakás piaci értékét. Különösen a munkaerőpiaci szempontból is depreszszív zónának számító területeken, ahol a lakásárak az átlagot meghaladó mértékben zuhantak. Így a munkahelyét elvesztő ember hamarosan arra is kénytelen ráébredni, hogy a foggalkörömmel megteremtett otthonból nyerhető ár sem tartja a felszínen. Még nagyobb a baj, ha a jelzálogot nem egy ingatlanra, hanem többre – például a szülők házára is – bejegyezték, mivel így a családi védőhálót is felszaggatja az adósságbehajtás. Ilyenkor az albérlet sem segít. Ha a törlesztőrészletet nem tudták fizetni, akkor miből fizetnék a lakbért?

Most rajzolódik ki teljes egészében a rendszerváltozás óta elsumákolt szociálislakáspolitika valamennyi következménye. Ezen egy bérlakásépítő mintaprojekt – bármily gyorsan épülnek is fel a házak – aligha segíthet – hangsúlyozza Hegedüs József. – Rövid távon legfeljebb az állami lakbértámogatás hozhat megoldást, a lakások bérlését elősegítő szervezetek bekapcsolásával. Ennek bevezetésére egyébként tettek már egy kísérletet, de az építőipari lobbi sugallta négyzetméterenkénti 2100 forint jócskán meghaladta az állami tűrésküszöböt. A Városkutatás saját számításai szerint ennél jóval alacsonyabb összegnél is meghúzható lenne a támogatási határ, ha a magánbérlakás-piacon már meglévő lakásokat vonnák be a szociális bérlakások kínálatába. Így a döntéshozók számára is vállalhatóvá válna a program. Az új kormány azonban –úgy tűnik – inkább építésben gondolkodik.

Csakhogy sürget az idő. A Tárki adatai szerint a népesség fele havi 60 ezer forintnál alacsonyabb jövedelemből él. Bár közülük csak 35 százalék érzi magát szegénynek – tudható meg Havasi Éva kutatásaiból. Ők már megindultak a lakáslejtőn, amelynek az alja egy főként munkanélküliek lakta szegregátum. A mélyszegénység sűrűsödési területe. Ez akár egyetlen épület is lehet, mint például Veszprém „pokoli tornya”, amely a klasszikus városi szlömösödés mintapéldánya. Máskor egy nagyobb várost körülölelő üdülőövezet válik átmeneti zónává. Ezek közé tartozik a főváros XXI. kerületének szélén elhelyezkedő Háros. A területen található nyaralók lakói között a városból kiszorulók éppúgy megtalálhatók, mint a városba befelé tartók. (Utóbbiak közül többnek is háza van egy munkanélküliség sújtotta vidéken.) Mindannyiukat a város – infrastruktúra, munkahely, iskola, közintézmények – közelsége vonzza ide. A közelség egyébként viszonylagos, hiszen a valódi távolság földutakon leküzdendő kilométerekben mérhető. Ők még reménykednek a megkapaszkodásban, bár a viskó egyik „fala” szekrény, a másik farostlemez. A házak többségében nincs víz, gáz, villany se sokban. Hiányzik a közvilágítás és az aszfaltos út. Mindennek ellenére az itt élőknek még maradt esélyük beljebb kúszni a társadalom pereméről – véli Somogyi Eszter a terep jó ismerője.

De akad a szegregátumok között spekulációs célok miatt pusztuló terület is, mint például a XI. kerület utolsó aszfaltos utcája és Budaörs első pormentes útja közötti zártkertek. Bármily különböző is legyen ezen területek előtörténete, a jelenük közös: a reménytelenségbe süllyedő mélyszegények gyűjtőhelyei. A szakemberek szerint ezek még nem gettók, mert ehhez más – szociológiai, kriminalisztikai – jellemzők is szükségeltetnek. Hegedüs József viszont még ennél is rosszabbnak tartja a szegregátumokat. A gettók látványosak, létük riasztó. Így előbb-utóbb a politikusok szemét is bántani kezdik. S ha így van, akkor idővel fel is számolják ezeket. A leszakadó településrészek süllyedése azonban láthatatlan, szinte természetesnek tűnő folyamat, amelynek megállítása fel sem merül.

Város széle, Csepel, Háros