Ilyen elő szokott fordulni a történelemben. Például a Bastille megrohamozása előtt is dolga volt a raktárosnak, de akkor volt másik kulcs, a főbejáratnál ki volt írva szabályszerűen, hogy tűz és forradalom esetén kulcs Forgácsnénál a szemközti házban, csak tessék sokáig nyomni a csengőt, mert esti rebellió idején már aludni szokott; igen, néha egy raktároson is állhat vagy bukhat a forradalom ügye.

Mindezt Hoffmann Rózsának mondom, hogy ha az államtitkár asszony esetleg már jövőre belevetetné az általános iskolák történelemkönyvébe, hogy az 1956-os fegyveres és az 1989-es alkotmányos forradalom után 2010-ben keresztény fülkeforradalom zajlott le Magyarországon, akkor a raktárost mint előzményt ki ne hagyja a kulccsal; ennyit a vizsgálóbizottságok meg a történelem komolyságáról.

A kérdés az, hogy lesz-e most már kulcs, amikor kell.

Most nem arra gondolok, hogy példának okáért az újdonatúj és potom tízmilliárd forintba kerülő terrorelhárítási központhoz lesz-e kulcs, hiszen emberek vagyunk, egyszer ott is haza kell majd mennie a raktárosnak, de efelől nem lehetnek kétségeink: anynyi kulcs lesz, amennyit nem szégyellünk. Hét eleji, apróka, megbúvó MTI-hír tudatta ugyanis, hogy épp most lopták el egy személygépkocsiból a Terrorelhárítási Központ teljes tervrajzát, ami pontosan belefér a képbe: olyan otthononosan fog a fél ország mozogni a terrorelhárító központban, mintha csak a törzshelyére nézne be.

Hanem amint arról a közvélemény már értesült, az immáron megújult, s impotenciájából kigyógyult rendőrség végleg föl akar számolni egy kulcsproblémát, s belátható időn belül véget akar vetni a hajléktalanokkal való utcai konfrontációknak. Ebben semmi új nincs, a rendőrminiszter már augusztusban jelezte, hogy „meg kell tisztítani a közterületeket a koldusoktól és hajléktalanokról”, csak akkor nem tudtuk még, hogy a meggyőzés erejével akarnak-e hatni rájuk, elmondva, hogy a koldulás nem old meg semmit, a hajléktalanság pedig pláne nem, vagy egyszerűen csak gyors reagálású hadtesttel rohanják le őket.

A közvéleménynek ez akkor nagyon tetszett, ugyanis az öntudatos polgári Magyarország szerint a hajléktalanok büdösek, betegséget terjesztenek, részegek, összerondítanak maguk körül mindent, az ember nem tud nyugodtan kilépni a házból, vigyék tehát őket a városból minél messzebbre, csak itt ne maradjanak.

A közvélemény más, ünnepibb felmérések szerint kifejezetten szolidáris a nyomorultakkal, a hajléktalanokkal különösen, a baj csak az, hogy leginkább általában, globalice együttérző és segítőkész, a konkrét hajléktalan konkrétan büdös neki, tehát konkrétan küldené el. Sajnos ez már csak így van, a szegénység csak a mi gyerekkori tankönyveinkben, Gárdonyi Géza meg Móra Ferenc elbeszéléseiben szép és jellemformáló, a valóságban a nyomor randává, büdössé és állattá tesz.

Ha ezt felismeri egy belügyminiszter, s ehhez hozzáveszi még, hogy mekkorát fejlődött a polgári Magyarország már pár hónap alatt is, hogy az utcákon a rendőrségnek köszönhetően rend és béke van, hogy a közterek és középületek, közjárművek mennyire tiszták, hogy az emberek mennyire ápoltak, elegánsak és jó illatúak, akkor már tényleg nincs más hátra, mint kitiltani a renitenseket a Magyar Köztársaság valamenynyi közterületéről.

És akkor a forradalom nagyjából befejezettnek is nyilvánítható.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa