A nemzeti együttműködés és a magyar nyelv paródiája
Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: a neten hamisítással, közkeletű mai kifejezéssel hoaxszal van dolga. De nevezhetjük gúnyiratnak, paszkvillusnak vagy ahogy tetszik. Szóval vicc. A közepesnél egy kicsit gyengébb politikai vicc. Tendenciózus és átlátszó.
A mű készítői továbbgondolták a Nemzeti Egyetértés Rendszeréről született parlamenti kiáltványt. Kicsit átírták, kicsit hozzáadtak, elvettek, s a késztermékről azt állították, az valójában egy 1952-es Szabad Nép-cikk. De nem az. Szövegelemzéssel gyorsan kiderül a hamisítás. Például a szövegben az 1947-es választásokra hivatkoznak. Miért tették volna? ’47 és ’52 között többször is rendeztek szavazást, még szebb eredménnyel.
A hamisítvány makacs netes jelenléte, keringése azonban felvet kérdéseket. Miért hiszik el sokan, hogy a kormányzó párt fogalmazói elcsentek egy ilyen szöveget? A trükk abban van, hogy az ismeretlen hoaxszerzőnek feltűnt, hogy az országgyűlési nyilatkozat hangneme, szóhasználata mennyire rokon a majd hatvan év előtti propaganda nyelvezetével. Attól sem volt idegen a népre, nemzetre való szakadatlan hivatkozás, különösen a néptől való felhatalmazás gyakori emlegetése. Jól ismerte fel az ismeretlen kortárs stiliszta a hasonlóságot abban is, ahogyan Rákosiék (és most az uralkodó párt vezetői) emlegetik, minősítik elődeiket. Csak egy szó ki, egy félmondat be, máris az ötvenes évek elején érezhetjük magunkat. Ennek ugorhattak be a naiv internetezők. Egyébként, amikor végiglapoztam a töredezett papírú újságköteteket, több hasonlóan patetikus irománnyal találkoztam. Annak a kornak a beszédírói, hivatásos fogalmazói is úgy érezhették, csak a koturnusról elzengő szavak méltók a kor és hely szelleméhez. Ezt várta tőlük a Párt és a Kormány. A pátosz a későbbi államszocialista korban megkopott.
Az 1990-es évek elején tért vissza újra a parlamentbe a hasonló politikai giccs, s tenyészik azóta is. (Copyright: TGM). 1993-ban jelent meg a Mozgó Világ mellékleteként Dalos György és Barna Imre közös alkotása, a Szócséplő. Ez az ügyes kis szerkezet segített azoknak, akik részt kívántak venni a közéletben, de akadozott a nyelvük, esetleg nem tudták, hogy liberálisként, avagy konzervatív meggyőződést vallva hogyan képezzenek megfelelő szókapcsolatokat. „Legyen Ön is a szavak embere, használjon segédeszközt!” – szólítottak fel a szerkesztő-alkotók. A három korong forgatásával kétszer 4096 szólamot lehetett képezni.
Megkérdeztem Dalos Györgyöt, mi a véleménye a most uralomra került politika nyelvéről? Az író azt mondja, hogy ma nehéz lenne újraalkotni a hajdani Szócséplőt. Pár éve tettek erre kísérletet Barna Imrével. Akkor össze is gyűjtöttek egy kisebb szókészletet a kor „újbeszél”-jéből (ahogy magyarították Orwell Newspeakjét). De azt a koherens dichotómiát, amely a kilencvenes évek elején uralkodott, nem találták már meg. Csak néhány szócikket alkottak meg az új politikai szótárból is.
Dalos szerint a mai uralkodó politikanyelvet sajátos obszcenitás, politika alatti szókincs jellemzi. Sokat változtatott a politikai szóhasználaton az internetes nyelv átvétele annak közvetlen durvaságaival és sokszor szellemes szóalkotásaival együtt. Az elmúlt bő évtized alatt a bulvársajtó és módszerei uralkodó szerepre jutottak a közéletben. (Ha valaki elolvassa például a legutóbbi ellenzéki korszakban született Fidesz-nyilatkozatokat, szóvivői szellemességeket, kénytelen felismerni, hogy ezek közeli rokonságban vannak a szélsőjobb kommentelők megnyilvánulásaival. Nem az érv, hanem a szóval való megsemmisítés, a jelzővel történő karaktergyilkosság a fő tartalmi és stilisztikai eszközük. ) A kereskedelmi tömegmédia erősen befolyásolja a politikai tevékenységet is. Az intellektualizmus, gondolkodás és az ezzel kapcsolatos tematika és szókincs eltűnt a nagy nyilvánosságból. Ezért is vált alkalmatlanná mostanra az 1993-as Szócséplő. Alakulóban a rezsim hivatalos stílusa, a Fidesz-világ újmagyarja. A vezérelvű kormányzáshoz a vezérelvet gyakorló korok szóhasználata illik.
Eközben – mondta Dalos – a hatalomra került Fidesz visszahozta a XIX. századi pátosz nyelvét a nyilvánosságba. Jellegzetes ebből a szempontból a „szavazófülkében lezajlott forradalomra” történő üres hivatkozás. Szerinte nem is annyira a Rákosi-korszak szóhasználata köszön viszsza a parlamenti nyilatkozat formájában kiadott politikai giccsből, hanem egy még korábbi kor stílusa. A Fidesz a reformkori magyar nyelvet parodizálja – mondja az író. Igaz viszont, hogy Rákosi stilisztái is szívesen visszanyúltak a reformkori stílushoz. Az is sajátos, teszi hozzá, hogy a Jobbik és a Fidesz sajátos pátoszversenyt folytat. Ebben a Jobbik a nyerő. Ez a „nemzeti radikális” párt szerinte nem annyira a XIX. században, mint a Horthy-kor és a nyilasok által használt nyelv stilisztikai terében működik. A stílus maga a párt.
Dalos György, aki hosszabb ideje Berlinben él, résztvevője a német irodalmi közéletnek, mindehhez még azt is hozzáteszi, hogy a ma elmondott, leírt magyar jobbos politikai szövegek jelentős része lefordíthatatlan németre, angolra. Illetve meg lehet találni a megfelelő szavakat, de ezek ott egyszerűen náci beszédnek hangzanak.
Már alig lepődik meg valaki azon, hogy a Magyar Hírlap a sajtóbeli ellenlábasait a minap „bérférgeknek” nevezte. Ez nem egyszerűen stílus kérdése. A náci diktatúrának volt eszköze az ellenfeleket kártevőként, elpusztítandó undorító lényekként, a társadalmon élősködő betegségként beállítani. Azt már nem is kell taglalni, hogy a nyelvi megbélyegzést, stilisztikai megsemmisítést mi követte annak idején.
