Akkor kezdtem el az otthonosság jeleit keresni Budapesten. Gondoltam, ez az egész lényegében egy nagy kávéház, ha kemény is a szék, azért még lehet jó a kávé. Nyitottam fejben két lapot, oda húzkodtam a strigulákat. Szemét, graffiti, dugó – rossz. Gödör jó, Nemzeti Színház rossz. Kilátás a Gellért-hegyről jó, pezseg a Pozsonyi út jó, Budán nem vezet sehová a Lágymányosi híd rossz. Feléled a Király utca jó, romokban a díszburkolat rossz, romkocsmák a Belső-Erzsébetvárosban jó, ami a helyükre fog épülni, ha véget ér valaha a recesszió, rossz. Elegáns bulvár lett az Andrássy út jó, bedeszkázott kirakatok a körúton és a Rákóczi úton rossz. Órákig tudnám folytatni.

Minél hosszabb ez a két lista a fejemben, annál szembetűnőbb, hogy Budapest a szemem láttára vált furcsa várossá. Helyenként jó, helyenként rossz, néhol otthonos, sok helyütt kifejezetten taszító, kicsit izgalmas, többször unalmas. Vagyis esetleges. Leginkább olyan, mint a terv, amellyel az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázott annak idején. Emlékeznek még? A pályázat fundamentuma az volt, hogy ez a város úgy jó, ahogy van: építészeti öröksége páratlan, kulturális kínálata európai szintű, infrastruktúrája megfelelő. Erre aggatták rá az olyan látványos cugehőröket, mint a mesterséges szigetek, a Dunába nyúló kávéházi pontonok, a Margit-sziget végére biggyesztett kilátóbuborék és a többi. Színpompás luftballon, csak bele ne szúrja senki a realitás gombostűjét: a tényt, hogy Budapestnek legnagyobb kincse ugyan a Duna, csak épp képtelenség hozzáférni a két, száguldó autókkal zsúfolt rakparttól.

Hogy mi az oka ennek az esetlegességnek, az ma már alighanem politológiai közhely. Túl sok gazdája van Budapestnek, és mindnek más az érdeke. Húsz évvel ezelőtt, frissen szabadulva a tanácsrendszer pártállami béklyójából logikusnak tűnt, hogy a túlzott centralizálással szembemenve, minél lejjebb kell vinni a döntési szinteket. Akik akkor úgy határoztak, hogy Budapest alapegysége a kerület legyen, és a főváros ne legyen több, mint korlátozott hatáskörű ernyőszervezet, úgy hitték, a bázisdemokráciának tesznek gesztust: minél szűkebb körben dőlnek el a dolgok, annál valószínűbb, hogy azok kapnak beleszólási jogot, akiknek az érdekéről szó van. Az emberek, a polgárok – magyarán a budapestiek. Akkor azonban, amikor a cselekvési szabadságuktól korábban megfosztott városlakóknak több jogot adott, egy lehetséges végkifejlet nem sejlett föl a törvényalkotó előtt: hogy végeredményben épp a döntéshozatal civil jellegét iktatja majd ki a rendszerből.

A rendszerváltás hajnalán egyszerűen senki sem sejthette, hogy az az elképesztő közéleti pezsgés, sokszínű szervezeti kínálat és tarka pártpaletta, amely annak a pár évnek a természetes sajátja volt, igen rövid időn belül a civil szerveződéseket megfojtó, rigid pártstruktúrává satnyul. Akkoriban el sem lehetett képzelni, hogy a korlátlan politikai lehetőségek nem a közért tenni kész, aktív civileket emelik föl ott, ahol elsősorban a helyi beágyazottság, a lokálpatriotizmus és a rátermettség a fontos – márpedig a helyi önkormányzat éppen ez a terep –, hanem a dolog megfordul, és a struktúra felülről lefelé kezd épülni. Mégis ez történt, és hogy így lesz, az már az első parlamenti ciklusban eldőlt. Az akkori kormány ellenzéke ragadta magához a hatalmat a főváros önkormányzataiban, és ez a pártpolitikai meghatározottság pár év alatt olyan pályára lökte a helyi közéletet, amelyről láthatóan lehetetlen letérni. A fővárosi önkormányzatok a mindenkori kormányhoz való viszonyukban formálódtak: ha simult egymáshoz a színük, akkor hopp, ha ütötte a kettő egymást, akkor kopp, de a kocka néha megjósolhatóan fordult egyet. A pártok viszont ezt a terepet egyszerűen nem engedhették ki a markukból, hiszen – idevezetett a pártfi nanszírozás félhomályos és ab ovo törvényen kívüli rendje – nem utolsósorban az önkormányzati „közügyek” fialják azt a pénzt, amelyből a politikai struktúra él.

Húsz év távolából visszatekintve eldönthetetlen kérdés, hogy ha az ideális forgatókönyv valósul meg, az alulról jövő, kerületi civil szándék egyesülhetett volna-e budapesti közakarattá. Talán nem. Az azonban biztos, hogy a pártérdek uralta szétaprózottság kompromisszumképtelenséget szült. Nem állítom, hogy ennek így kellett lennie, de mégiscsak az van, hogy húsz éve senki se néz előbbre az orránál, és esze ágában sincs Budapestben gondolkodni –mintha csak szögesdrót és vámsorompó választaná el egymástól a huszonhárom fővárosi kerületet. Ebből a kizárólag közvetlen közelbe (választópolgárok) és fölfelé (párt) terjedő rövidlátásból következik a városműködés és városfejlődés megannyi esetlegessége. Hogy a tőke jelöli ki plázák formájában az új városközpontokat, a közigazgatás és közszolgáltatás meg csak fut utána. Hogy valódi új településközpontok nem létesültek, így alvóvárosokká degradálódnak, rosszabb esetben szlömösödnek a lakótelepek; de ezzel párhuzamosan a kereskedelem periferizálódása elszívja az éltető energiát a belvárosi üzletektől is, ami aztán a belső területeken rontja az élet minőségét. Hogy aki épít, az nem lát el az utca túlvégéig: sétálóutcák, csökkentett forgalmú főútvonalak létesülnek úgy egy-egy kerület tervei szerint, hogy kérdésként sem vetődik föl, mi lesz a szomszéd kerületek közlekedésével, hogy birkóznak majd meg ott a dugókkal, a parkolás megnövekvő terheivel.

A fővárosi közműcégeket és a kerületi közvagyont fosztogató szabad rablás valószínűleg nem következett egyenesen abból, hogy a pártstruktúra eluralta a helyi önkormányzatokat. Ehhez gátlástalanságból és erkölcstelenségből táplálkozó egyéni ambíció is bőven szükségeltetett. A botrány azonban akkora, és olyannyira közérthető, hogy egyszeriben reflektorfénybe borította Budapest megannyi gondját-bánatát. Hogy ami eddig volt, az így nem mehet tovább, ez mindenki számára világos. Most már csak a hogyan tovább a kérdés. És itt van a legnagyobb baj. Ha nem a jövőnkről volna szó, akár pompásan szórakozhatnánk is a fővárosért versengő pártok semmitmondó, egymást csak populista szólamaikban fölülmúló programjain, amelyeket ki-ki reménybeli választója szája íze szerint főzött ki, bőkezűen adagolva dugódíjat, ingyenes tömegközlekedést, a bűnözés viszszaszorítását, vagy úgy általában, forsriftos rendet, de egy csipetnyit sem szórva bele a status quót veszélyeztető, strukturális változás ígéretéből.

És egyúttal remélhetnénk, hogy mi más, mint ez a történelmi helyzet fordítja a közösséget vissza az eredeti gondolathoz: a civil befolyás visszaszerzéséhez a köz ügyei fölött. Mikor máskor, mint most jött el az ideje, hogy az állampolgár ne a rutin, ne a pártpolitikában testet öltő, ideológiai elkötelezettség, hanem a józan ész alapján adja le a voksát? Hogy számba vegye, mit tud a legszűkebb és a valamivel tágabb környezetéről, és távlati érdekeinek megfelelően eljárni kész személyt, szervezetet keressen a képviseletére?

Alighanem sosem fogjuk megtudni, hogy ez a mostani választás megérlelte-e ezt a belátást, megindult volna-e, legalább csírájában egy efféle civil fordulat Budapesten. Ha lett volna is ilyen tendencia, az a választási eredményekben aligha fog feltűnni. A parlamenti kétharmad egyik első intézkedése, a testületek létszámának csökkentése, a körzethatárok átszabása, a kopogtatócédula-gyűjtés radikális szigorítása éppen az ilyen kezdeményezések alól rántja ki a szőnyeget, hosszú időre bebetonozva a mindenható pártstruktúrát. És ez évtizedekre hibernálni fogja Budapestet jelenlegi, felemás formájában.

Örülni hát legfeljebb annak lehet, hogy ma már van néhány rendes kávéház a városban. A szék kényelmes, a kávé is jó.