– Miként élte-éli meg, hogy fia ebbe azügybe keveredett?

– A fiam iránti szeretetem egy cseppet sem változott. Az egész család együtt van, várjuk haza. Meg vagyok győződve arról és hiszem, hogy a fiam nem bűnöző. Miután hivatása miatt évek óta nem vagyunk napi kapcsolatban, megszoktuk, hogy ritkábban találkozunk, de természetesen ez a helyzet teljesen más. Közrejátszik ebben az is, hogy az ügy kimenetele teljesen bizonytalan. Szeretném mielőbb itthon megölelni és elé tenni a kedvenc ételét. Mindazonáltal lelkileg nagyon sokat jelent, hogy telefonon gyakran beszélhetünk, és havonta egyszer láthatom is.

– Mi lehetett az oka ön szerint annak,hogy István engedett a K. fivéreknek? Befolyásolhatósága vagy a cigányok iránti ellenszenve? Lapunkban már korábban megírtuk, hogy Cs. István az egyik internetes motorosfórumon súlyosan rasszista kijelentést tett: „...azt mondom, öljük meg mi Magyarok a cigányokat, asszonyt, gyereket, öreget és mindenkit, aki a cigányt védi!” Mindezt kérdésemre utóbb azzal magyarázta, hogy ezt egy felháborító bűncselekmény hatására, néhány sör után írta. Ön ismerte személyesen valamelyik K. testvért vagy P. Zsoltot?

– Egyértelműen a befolyásolhatóságaés a jóhiszeműsége sodorta bajba. István „zsigerből” jó lelkű, a környezetében is igyekezett mindenkin segíteni. Példa erre, hogy sokszoros véradó, csontvelődonornak is regisztrálták. Bárki az ismerősök közül kérte, mindig igyekezett segíteni a problémák megoldásában. Miután a katonaságtól leszerelt, nem igazán sikerült neki visszailleszkednie a civil életbe. A betegszabadsága miatt munkát vállalni nem tudott, a jövedelmét igyekezett alkalmi munkából kiegészíteni. Valószínű, hogy eközben kerülhetett kapcsolatba a másik három gyanúsítottal, akik katonai múltja miatt érdekesnek és a saját cél jaikhoz megfelelő alanynak találhatták őt. A többi előzetesben lévő fiút nem ismertem, nem is beszélt róluk sohasem.

– Volt a családnak tudomása arról, hogy Istvánt sérelem érte a cigányok részéről?

– István fiam élte a fiatalok szokásos életét. Iskolába a szomszédos Hajdúhadházra járt több évig. Köztudott, hogy ezen a településen fokozottan vannak etnikai ellentétek, melyek már gyermekkorban megjelennek. Az én fiam sem volt kivétel, ha ütötték, akkor igyekezett megvédeni magát, de nagyobb balhék sohasem történtek, az itt élők gyakorlatilag már megszokták ezt a helyzetet.

– Milyen körülmények között nőtt felIstván? Mennyire tudták irányítani az életét?

– A fiam három testvérével együtt megfelelő körülmények között nőtt fel, a férjemmel mindketten dolgoztunk, igyekeztünk a gyerekeink számára minden szükséges dolgot megteremteni mind anyagilag, mind érzelmileg. Úgy érzem, bármi történt is, a család „összezárt”, és ezt Pisti is tudja és érzi. Hogy mennyire tudtam befolyásolni az életét? Pont anynyira, mint bármely szülő a gyermekéét. Pistinek több szakmája van, a tanulmányait rendben befejezte. Én nem nagyon szeretném irányítani a felnőtt gyermekeimet, hagyom, hogy éljék az életüket, de mindig vagyok, amikor szükségük van rám.

– Mivel foglalkozott, miből élt a fia, miután leszerelt a seregből?

–Miután leszerelt, kapott némi végkielégítést. Ezenkívül alkalmi munkákat is vállalt, bár ez inkább volt baráti segítség, mint kereset. Én és az édesapja is segítettük, ha szüksége volt rá.

– Az ön lánya és veje is rendőr. Nekiksem tűnt fel semmi István körül? Vajon miért nem kért tőlük vagy éppen önöktől István segítséget, amikor K. Árpád megfenyegette, és nem engedte kiszállni a csapatból?

– Szeretném előrebocsátani, hogy a szűk családban mindannyian olyan munkát látunk el, melynek alapvető része a titoktartás, melyre felesküdtünk. Tehát ilyen tekintetben a munka nem témája a családi beszélgetéseknek. A családban családtagok vagyunk egymás számára. Pisti megváltozott magatartását mindannyian észrevettük, beszéltünk is róla, hogy mitől fél annyira. Riadt és nyugtalan volt, mintha menekült volna valami elől. Akkoriban költözött el a barátnőjétől, akkoriban szerelt le, úgy gondoltuk, ezek a változások, az új életformától való félelem okozzák idegességét. Mindazonáltal a családban nem történt „hangulatváltás”, mert éppen hogy a biztonságot igyekeztünk megadni számára. Imádja a keresztfiát, vele töltött nagyon sok időt, akkor volt igazán felszabadult, mikor vele lehetett. Gondoltam még arra is, hogy talán Koszovóban történtek olyan események (Cs. István szerződéses katonaként vett részt a külföldi misszióban – T. J. ), melyekről nem beszélhet, de igencsak megviselik, mivel arról az időszakról, amit kint töltött, nem szívesen beszélt itthon. Azt gondoltam, az esetleg ott történtek „nyúltak” utána. Hogy miért nem beszélt a fenyegetettségéről? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, hisz akkor nem volna ott, ahol van. Utólag, a történteket megismerve, biztos vagyok abban, hogy minket, a családot féltette.

– Úgy tudom, a fia el is akart otthonról költözni, látványosan szakítani akart a családdal, hogy ne sodorja bajba önöket. Ez sem keltett gyanút?

–Éreztem a zsigereimben, hogy a fiam bajban van, de nemcsak én, hanem a család többi tagja is. A költözést nem elleneztem, mert itt nem találta a helyét, nem talált munkát. Úgy gondoltuk, egy új környezetben talán magára talál. A valóságot azonban legsötétebb félelmeimben sem sejtettem, ilyesmire nem gyanakodhattam, hiszen Pisti nem balhés gyermek.

– Letartóztatása óta hányszor találkozhatott a fiával? Mennyire viselte meg úgy mentálisan, mint fizikailag Istvánt a börtön?

– Havonta egy alkalommal van lehetőség beszélőre menni, ezt maximálisan kihasználjuk. Ezenkívül szintén havi egy alkalommal tisztasági és élelmiszercsomagot is küldhetünk neki. Nagyon sokat jelent számomra, hogy viszonylag gyakran van lehetősége telefonálni nekem és az engedélyezett kapcsolattartóknak, így az a néhány mondat, amit váltani tudunk, megnyugtató. Ez tartja bennünk a lelket. Találkozásaink alkalmával nagyon örülünk egymásnak, azt a kevés időt igyekszünk nem bánattal kitölteni, hisz azt mindannyian megéljük az egymástól távol töltött időben. A mentális állapotáról annyit tudok elmondani, hogy – bár tudom, ez mennyire hihetetlennek hangzik – sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a letartóztatása előtti hónapokban. Én ebből tudok következtetni arra, min ment keresztül a fiam, és ilyenkor belém markol egy jeges kéz.

– Kapott tőle valamiféle magyarázatotarra, miért hagyta magát belerángatni a bűncselekményekbe?

– Bevallom őszintén, erről nem beszéltünk. Amikor találkozunk, nem vagyunk egyedül, a beszélgetés felügyelet mellett zajlik üvegfalon keresztül, telefonon, így ez a téma meglehetősen álságosnak tűnik abban a környezetben. Számomra egy magyarázat nem jelent megnyugvást. Megnyugvás az volna, ha a teljes igazság derülne ki és végre együtt lehetne a család.

– Hogyan viszonyul a családhoz a szűkebb környezet, amióta bebizonyosodott, hogy István részese volt a gyilkosságsorozatnak?

– A családunk több generáció óta a településen él, a nagyszüleim is itt éltek, és az unokáim is itt élnek. Soha senkivel nem volt nézeteltérésünk vagy vitánk. A fiamat is ismeri mindenki, aki engem ismer. Büszke vagyok arra, hogy itt élhetek, hogy senki előtt nem kell lehajtott fejjel mennem. Ami történt, megtörtént, de a körülöttem élő emberek ezt nem éreztetik velem. Természetesen érdeklődnek a fiamról, arról, hogy mi hogyan éljük meg ezeket a nehéz időket, igyekeznek segíteni minket. Mivel itt szinte mindenki ismer bennünket, így az életünk is „nyitott könyv”. Nincsenek titkaim, a gyermekemet vállalom, kitartok mellette és nagyon szeretem, bármi is történt és fog történni a jövőben.