Mélyen a zsebébe kell majd nyúlnia a kabinetnek, ha Pintér, a második Orbán-kormány belügyminisztereként ma is fenntartja korábbi álláspontját. A kampányban az egyik leghangsúlyosabb kérdés a közbiztonság volt, a főleg az észak- és kelet-magyarországi kistelepüléseket rettegésben tartó bűnözés felszámolása. S az időközben hatalomra jutott politikusok választási kampánynyilatkozatait idéző, és az érintett települések lakóit megszólaltató sajtó is megkongatta már a vészharangot. A választók tehát, ha úgy tetszik, meghatározták „közbiztonsági igényüket”.

Most már a tetteken van a sor. És persze valakinek fizetnie kell a számlát. Kérdés: menynyit? Persze senkinek nem lehettek kétségei afelől, hogy mielőtt Pintér pénzt kérne a költségvetésből „a rendőrséggel szemben megfogalmazott feladatok teljesítéséhez szükséges támogatásért”, az utolsó tartalékokat is kifacsarja a rendőrségből. Első munkanapján, este hatra magához is kérette a rendőri vezetést, és másnap hajnalban vidékre küldte őket, hogy személyesen vezényeljék le a Fidesz által beígért rendteremtést.

Ha valaki, ő pontosan tudja: noha a rendőrség a rendszerváltozás óta a folytonos pénztelenség és alulfinanszírozottság állapotában leledzik, irányításában még mindig túlméretezett, pazarló, sok területen igen rossz hatékonysággal működő szervezet. És ez még akkor is igaz, ha – a ma kormányzó pártok szakpolitikusainak választási kampányban hangoztatott véleménye szerint – országosan háromezerrel kevesebb rendőr szolgálja a közbiztonságot, mint amennyire szükség volna.

Pintér Sándornak belügyminiszterként már az előző Orbán-kormány idején is az volt a legnagyobb hátránya, ami a rendszerváltozás óta minden belügyminiszterrel szemben a legnagyobb előnyét jelentette: ismeri a rendőrséget. Ő maga is végigjárta a hivatali szamárlétrát. A Belügyminisztérium gépkocsivezetőjeként kezdte pályafutását, majd a ’70-es évek végén segédnyomozó lett Zuglóban. 1978 és ’85 között az ORFK vizsgálati osztályán előadó, majd főelőadó. „Sprinternek” hívták a háta mögött, mert állandóan pörgött, hajtott – és igen gyors volt, csak kevesen bírták a tempóját. Nem véletlenül lett ő a hazai szervezett bűnözés „felszámolására” indított első átfogó monstre nyomozás, a „Presztízs” fedőnevű akció fővizsgálója – mondják egykori munkatársai. Közben elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát és a jogot is.

Példátlanul gyors karrierjét azonban mégsem sikeres vizsgálói munkájának köszönhette, hanem a rendszerváltozást követő első nagy társadalmi megmozdulásnak, a taxisblokádnak. Pintér 1990 őszén már a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság közbiztonsági ügyekért felelős főkapitány-helyettese volt, amikor valaki az Antal-lkormány drasztikus benzináremelése ellen tiltakozó taxisok és az őket támogató civilek sokaságával szemben tehetetlennek mutatkozó rendőri vezetéssel elégedetlen Horváth Balázs belügyminiszter figyelmébe ajánlotta.

Bár arról ellentmondásos véleményeket hallani, hogy pontosan milyen szerepet játszott Pintér a taxisblokád békés megoldásában, az azonban tény, hogy határozottsága és az, hogy minden körülmények közt a megoldást keresi, igencsak imponált Horváthnak és még inkább az őt a tárca élén váltó Boross Péternek.

Pintért 1991 márciusában, a taxisblokád erőszakos megoldását sem kizáró parancsnak ellenszegülő Barna Sándor utódaként a Budapesti Rendőr-főkapitányság élére nevezték ki, októberben pedig már ő váltotta az ORFK vezetői székéből a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesévé kinevezett Szabó Győzőt. Főkapitányi öt éve alatt megkezdte a rendőrség modernizálását (szervezeti és technikai értelemben egyaránt), miközben egyre kilátástalanabb harcot vívott az illegális olajmilliárdok birtoklásáért robbantásos-leszámolásos belháborúba bonyolódott alvilággal.

A Horn-kormány 1994-es hivatalba lépésekor is a helyén maradt, bár havonta röppentek fel hírek közelgő menesztéséről. Évekkel később, már az első Orbán-kormány minisztereként egy interjúban erről az időszakról így beszélt: „Szóban, a nyilatkozatok szintjén általában megvolt a bizalom irántam, de közben úgy éreztem, túlpolitizált lett minden”. A Horn-kormány türelme 1996. november 29-ig tartott. Aznap este Horn Gyula „a polgároknak a robbantásos-leszámolásos bűncselekmények miatt megromlott biztonságérzetére” hivatkozva – Pintérrel együtt – az ORFK teljes vezetését menesztette.

Civilként talán még gyorsabb és látványosabb a karrierje, mint főrendőrként. Ő maga erről nemigen nyilatkozott, sajtóértesülések szerint azonban nem kis részben az OTP elnökvezérigazgatója, Csányi Sándor segítségével, a semmiből néhány év alatt piacvezető céggé tette a menesztése után alapított Preventív Rt.-t, miközben igazgatósági tag lett az OTP-nél. Egyszeriben a közélet néma résztvevője lett. Orbán Viktor kérésére két civil év után, belügyminiszterként tért vissza a rendőrség élére.

Orbán nem kis meglepetést okozott 1998-ban Pintér belügyminiszteri kinevezésével. És – a korabeli szóbeszédek szerint – nem is aratott osztatlan sikert pártja erős emberei körében. Pontosan nem tudni, hogy mikor és mitől alakult ki a miniszterelnök és belügyminisztere között az az igencsak erős bizalmi kötelék, amelyet a Fidesz legerősebb emberei sem tudtak szétszakítani. Bizalma töretlen maradt akkor is (bár állítólag olykorolykor rezgett a léc), amikor pár héttel miniszteri kinevezése után Pintér egyik napról a másikra a támadások kereszttüzébe került.

Előbb a bombagyárosként elhíresült Dietmar Clodóval fenntartott üzleti kapcsolata, majd az Aranykéz utcában felrobbantott Boros Tamás videovallomása miatt. Boros azt állította, hogy Pintér megjelenése a Lakatos András hajtó elleni merényletkísérlet helyszínén, a lovin, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a két (Boros által az igazi tetteseknek tartott) merénylő elmenekülhessen.

Később Pintér ellen vallott Nógrádi Zsolt, aki a kisgazda Pallag László vezette olajbizottság koronatanújaként Pintér vélelmezett maffiakapcsolatairól beszélt. Vádjaiból utóbb semmit nem tudott bizonyítani. Azonban tőle függetlenül Pintér egész belügyminiszterségét végigkísérte egy megválaszolatlan kérdés: mi lehet az oka annak, hogy az egykori főrendőr belügyminiszteri kinevezésével szinte egy csapásra megszűntek a robbantások és a leszámolások. Volt ugyan még pár kivégzés az ő belügyminisztersége idején, de korántsem annyi, mint 1996 és 1998 között.

Pintér elképesztő kommunikációs hibák sorát követte el. Jogászként úgy gondolta, nem a sajtóban kell tisztáznia magát. Nem bízott és meglehet, ma sem bízik a sajtóban. Még országos rendőrfőkapitány korában, zárt közben mondott el valamit néhány újságírónak. Másnap két napilapban olvashatta a háttérinformációnak szánt mondandóját, saját szájába adva. Állítólag ekkor fogyott el végképp a bizalma, s emiatt nem vette fel a kesztyűt támadóival szemben a médiában. „Pontosan tudom, hogy mikor mit tettem, illetve mit nem követtem el, ezért igyekeztem higgadtan és szűkszavúan válaszolni a rágalmakra, és ezzel párhuzamosan a személyemet ért méltatlan támadásokkal ellen jogorvoslatért folyamodni”, nyilatkozta még 2000-ben.

Az Orbán-kormány választási veresége után új céget alapított, közben folyamatosan maga köré gyűjtötte a rendőrségtől ilyen-olyan okból távozott vagy eltávolított rendőri vezetőket. Az egyik őt követő tárcavezető egyszer újságírók előtt azt találta mondani: „Tudom, hogy sokan azt hiszik, félig még mindig Pintér Sándor irányítja a rendőrségemet”. Amikor ez Pintér fülébe jutott, csak annyit mondott: „Ha félig én irányítanám, jobban működne”. És tény, hogy mindig tájékozott volt, bárki is volt a belügy- vagy az igazságügyi és rendészeti miniszter, Pintér legalább annyira képben volt a rendőrség dolgait illetően, mint a hivatalban lévő tárcavezető.

Barátságból, szakmai tiszteletből vagy merő számításból, sokan jelentettek neki. Így aztán nem is csoda, hogy mostani, első hivatali napján már pontosan tudta, mit várhat el a rendőreitől, miként azt is, hogy azok milyen intézkedéseket készítettek elő. Tulajdonképpen nem is kellett mást tennie, mint kiadni a parancsot: kezdődhet a rendteremtés.

Nem bízik a sajtóban