Szellemóriás leláncolva
A magyarországi kommün politikai komisszárjaként az összeomló fronton menekülő kiskatonákat tizedeltet meg. A koalíciós évek kommunista ideológusaként a „polgári értelmiség” ellen intézett harcos vitacikkeivel az eszmei pluralitás fölszámolásában működik közre. Öregkorában pedig, a rendszer iszonyatos bűneit elhallgatva és sokasodó válságjelenségeiről nem véve tudomást, az utolsó leheletéig a „létező szocializmus” lelkes apologétájának számít.
A róla élő képből mára ez maradt meg egyedül. Ha egyáltalán, manapság kizárólag a múlt sötét alakjaként – ördögi figuraként, megveszekedett kommunistaként, ideológiai hóhérként – szokás számon tartani. Ami őt magát valószínűleg nem zavarná különösebben: ahogy egykori tanítványai szeretettel emlegetik kedves mondását, „ha nem vagyok ott, akár föl is akaszthatnak”. Ami azonban mégis mélyen igazságtalan: a képen árnyékba borul ő maga, a szellemóriás.
Merthogy egyébként tényleg az: valódi szellemóriás. Olyan nagyságrendű gondolkodó, akinek a jelentőségét egyáltalán nem könnyű akár csak számba venni is.
Igen, persze, a párthoz való ifjúkori megtérése egész életére a kommunizmushoz láncolja. Döntésével egyszerre reméli saját egyéni-egzisztenciális megváltását és a világ közösségi-társadalmi megváltását: az egzisztenciálisnak és a társadalminak ez a közvetlen összekapcsolása pedig kiszolgáltatottá teszi a totalitarizmus csábításával szemben. Történjék bármi is, ő kitart: személyesen a párt tagja, politikailag az aktuális pártvonal követője, történetfilozófiailag a „létező szocializmus” híve marad. Mindez igaz. De ne feledjük el, a kommunista rendszernek nem csupán meggyőződéses ideológusa: határozott kritikusa is. Egyszerre igazolja a rendszert, és egyszerre, szembehelyezve vele saját elveit, bírálatot is gyakorol fölötte. Belül maradni a mozgalmon, de megőrizni a saját gondolati irányt: különös mutatvány ez. Nem lehet konfl iktusok nélkül végrehajtani: a saját irány követése az időről időre változó pártvonal szemében hol elfogadhatónak látszik, hol elfogadhatatlannak minősül. Amikor éppen elfogadhatónak látszik, csaknem a hivatalos ideológus szerepébe kerül, amikor viszont elfogadhatatlannak minősül, csak súlyos önbírálatok árán túlélhető bírálatok tárgyává válik. Innen erednek az ismétlődő „Lukács-viták”: ezek a mából viszszatekintve oly meghökkentőnek és ijesztőnek látszó, ritualizált ideológiai kampányok. Minden ilyen „vita” hideglelősen groteszk helyzetbe torkoll: a marxizmus nemzetközi mércével mérve is legkiemelkedőbb teoretikusa, amint sokadrangú párthivatalnokok parancsára a szőnyeg szélére áll és hamut szór a saját fejére.
Mondjuk újra: nemzetközi mércével mérve is. Rendkívül nagy filozófus: a mindenkori legnagyobbak közül való. A hazai kultúrában a filozófia hagyományosan csekély szerepet játszik, a magyar filozófusok közül csak egyvalakit tart számon az európai filozófiai kánon – az egzisztenciális kérdésekre reprezentatív válaszokat kínáló bölcselőknek ez a magasztos csarnoka –: őt. A legutolsók közé tartozik, akik még egészében birtokolni képesek a teljes európai kultúrát. Marxista fordulata előtt írott esszékötetével ott van az egzisztencializmus megalapozói között, regényelméletével a szellemtörténet indító főművét alkotja meg. Korai marxista cikkgyűjteménye pedig alighanem a múlt század legjelentősebb filozófiai műveinek egyike.
Annak idején maga is eltöpreng rajta: vajon hogyan alakul az élete, ha nem találkozik a mozgalommal, nem csatlakozik a párthoz, és megmarad különös-excentrikus heidelbergi privátdocensnek. Mi, kései utódok hajlamosak vagyunk csak veszteséget látni az életútját a kommunizmushoz láncoló döntésében: párttaktikai helyezkedésének ugyanis ára van – bölcselete reprezentativitásának elvesztése. A spekuláció ugyanakkor valószínűleg hasztalan: megszüntethetetlenül ideologikus gondolkodó, aki a maga kommunizmusa nélkül alighanem nem lenne az, aki. Nem lehet eltávolítani belőle az ideológust, valamiféle ideológiamentes-teoretikus szakfilozófust faragva az alakjából.
Az elmúlt évszázad diabolikus nagy kalandjának – a kommunista totalitarizmusnak –a főszereplője volt. Épp ezért nem vagyunk abban a helyzetben, hogy értékén legyünk képesek beszélni róla. Ma legalábbis.
