Ugyanakkor álfideszes aktivisták járkálnak a városban, akik viszont a Fidesz delejes vonzerejét szándékoznak felhasználni a kopogtatócédulák megkaparintására, ki tudja, kinek (a végén ember nem tudja majd, hogy az ördögbe lett Torgyán doktoré a kétharmad); megint mások szakmányban törik fel a postaládákat, hogy a kopogtatócédulákat elvigyék. A választási iroda vezetője azt mondta a televízióban, ezt az állampolgárok megelőzhetnék, ha gyakran néznék a postaládájukat, és ha van benne kopogtatócédula, azonnal kivennék. Még mielőtt bárki megkaparintja.

Így őrködünk majd a választások tisztaságán; bár egyes részleteket még tisztázni kell.

Milyen gyakran kell nézni a postaládát? A házban arra jutottunk, hogy napi nyolc alkalom a megfelelő: pillanatnyilag családonként nyolcszor vizitáljuk a levélszekrényt. A házban húsz lakás van, az százhatvan postaládavizit; igazság szerint kurva nagy forgalom van a levélszekrények előtt, a csupasz villanykörte alig világol, ennek ellenére próbáljuk megállapítani, ki kopogtatócédula-rabló, ki a szembeszomszéd, s amikor nyitjuk a postaszekrényt, a kopogtatócédulánk hullik-e belőle a földre, vagy egy darab vakolat a fejünk fölül. Rajtunk a választások hamvassága nem fog múlni; meg aztán tartunk attól is, hogy a gázszámlánkat is ellopják. A postaláda-fosztogatóknak nincs mindig érkezésük a helyszínen kiválogatni a kopogtatócédulákat, pláne ha székeket dobnak feléjük, hanem csak felmarkolják az egészet.

Bonyolítja persze a helyzetet, hogy nálunk a postaládákat háromhavonta egyébként is feltörik.

Átlagban.

Az előző választás idején megjelent a televízióban egy szemüveges nő, és arra próbálta rábírni a választópolgárokat, hogy ne csomagban markolják fel és dobják automatikusan a kukába a postaládájukba hányt reklámújságokat, mert benne lehet a kopogtatócédulájuk, plusz sok értékes választási anyag, ami segít eligazodni a világban; a szemüveges nő még ugyanazon lendülettel kísérletet tett arra is, hogy rávegye mindazokat, akik nem kapták meg a kopogtatócédulájukat – vagy mégis a kukába dobták volna azt, az „Ön három kilogrammos aranytömböt nyert” című brosúra és a KIKA árleszállításának méltatlan társaságában –, menjenek be érdeklődni a jegyzőhöz.

Jegyző úr, a kukába dobtam a kopogtatócédulámat, hogyan folyik most tovább az élet?

Nálunk felelős állampolgárok laknak; annak idején mindannyian beledobtuk ugyan a kukába a kopogtatócédulánkat, de szomorúan néztünk utána, és mindannyian bementünk a jegyzőhöz (azt most hagyjuk, a jegyző mit mondott); most viszont vizitelünk, Cerberusként védelmezzük a kopogtatócédulánkat – nem tudom, látható-e a fejlődés roppant íve.

Nekünk csak útmutatás kell.

De pontos. Most például senki nem mondta, ha kivettük a levélládából a kopogtatócédulánkat, utána mi legyen.

Ha az ember arra van ráállva, hogy ilyen intenzíven védelmezze az ajánlószelvényt, persze hogy késsel jön elő, ha valaki a kopogtatócéduláját kéri. Megpróbálja elűzni, székkel kergetni, vascsővel, legyen az műfideszes, pszeudoszoci, vagy eredetvizsgálaton átesett SMS-demokrata.

Egyetlen gyenge pont van az egészben: az aktivistát késsel fenyegető férfi miért futott el a helyszínről. Miért futott el a saját lakásából. Amikor az ellenséget sikeresen elüldözte.

Ez a nemzet zavarodottságára utal.

Vagy úgy gondolta, a Fidesz a kétharmadával reflexszerűen be is költözik a lakásba, vagy egyszerűen kimenekítette a kopogtatócédulát a lakásból. Kifutott a lakásból, Dohány utcából, Erzsébetvárosból, száguldott kerületeken át, érezte, ahogy a hátába lihegnek az aktivisták, egyre többen futottak mögötte – hogy lerázza őket, átiramodott egy átjáróházon, a túloldalon sem állt meg, az M0-s körgyűrű felé vette az irányt.

Hogy ott majd leüljön egy percre a töltésen, és átgondolja, mi legyen.