„A magyar politikai ritmus mintha a három öreg vérkeringését utánozná. Évtizedes berendezkedésre készül itt az is, akinek hónapokat adott az ég. Nem a váltás, hanem a megállapodottság. Kádár János, Horthy Miklós, I. Ferenc József középre tartó, középutas világai alatt született a modern Magyarország. Igen, igen. Az a Magyarország, hol Ferenc József az alkotmány keretei közé engedte a jobbágyi osztályt, és hol zsidó és német polgárok révén megindult a polgárosodás. Az a Magyarország, ahol Horthy Miklós alatt beemelődött a politikai és gazdasági világba a keresztény középosztály. És az a Magyarország, ahol Kádár János alatt emancipálta magát a kisember, ahol egy félplebejus politika középrétegeket érlelt alkotmányos erővé, alkotmány nélkül.”

Mindig hittem és reméltem, hogy sikerül megtörnünk ezt a bűvös körét a magyar fejlődésnek. Eljön az „ifjú Harry”, ahogy 1993-ban reméltem, aki más lesz. Kocsmai demokrácia neveltje, akit vidám egyenrangúság, rang és cím kinevetése, az önerőbe vetett hit vezet. Egyszer és mindenkorra szakít az udvar gondterheltjeivel, nem keresi az örök uralkodás, a főnöknek mindig igaza van titkát. És a polgári felemelkedés, modernizálódás nem egy feudális, félfeudális rendszer tűrése és tiltása keretében, hanem köztársasági és demokratikus autonómiák világában megy majd végbe. No, az „ifjú Harry”, az ifjú Fortinbras már nem is annyira ifjan, másodszor is megjelenik a magyar színpadon. Alkalmi hadvezér nagyobb sereggel? A negyedik öreg a magyar úton, a negyedik kiegyezés hozója, ferencjóska, horthymiki, kádárjani után? A magára talált első republikánus, aki emlékszik még a társadalmi szerződésre és az emberi jogok nyilatkozatára?

A húszéves rendszerváltozás csak előkép. A jobboldali szavazók egy része okkal-joggal várja, hogy az 1996-ban megindult és 2006-ban megszakadt polgárosodása, középosztályosodása stabilizálódjék, majd magasabb szinten folytatódjék. Életformája, megtakarítási-fogyasztási egyenlege, hosszabb távú elkötelezettségei közrendet és biztonságot, a magántulajdon tiszteletét, a magánélet szentségét, működőképes, kevésbé és kiszámíthatóan korrupt hatóságokat, realista, ugyanakkor nemzeti érdekű – ha pontosan nem is tudható milyen – gazdaságpolitikát és külpolitikát akar. Ha kell, hát kellenek a mérsékelt reformok. Büntessük meg a bűnösöket, de ne legyen bosszú. Béke és nyugalom. Ne haragítsuk magunkra a világot. Állítsuk helyre az állami hatóságok tekintélyét. Több autonómia, kevesebb központi rángatás. Viszont központi védelem a helyi kiskirályok, oligarchák és a monopolista transznacionális hálók ellen. Ennek a választói rétegnek bizonytalan a képe arról, hogy a magyar utas, ferencjóskás, kádárjanis egypárti, tekintélyelvű „kiegyezés” kell-e neki, vagy valamiféle ennél mégis újabb, szabadabb, nyugatosabb variáció Merkel vagy Sarkozy módján.

Eljött az ideje – mondják baloldali barátaim közül többen – a negyedik megtorlás-kiegyezésnek, a negyedik rendcsináló és konszolidáló fiatal-öregnek. Ha egyszer ehhez és nem máshoz vagyunk szokva, ideje, hogy visszatérjünk a nemzeti útra. Nem jó, nem rossz – realitás. Baloldal nincs: bukását önmaga okozta. Államra és tekintélyre van szükség a gazdasági és a szélsőjobb okozta politikai válság kettős szorításában. Ha ehhez kétharmados Orbán-győzelem, teljes felhatalmazás kell, hogy megnyugodjanak, hogy felelősen viselkedjenek, hogy leverjék a Jobbikot – ám legyen. Mindegy, hogy ki konszolidál, de konszolidáljon. Először a víz jéghideg, de lesz az langyos és meleg is, csak tudni kell kivárni a rozsdás magyar zuhany alatt. Szeretném hangsúlyozni, hogy e liberális és baloldali vélemény nem árulás, átállás, helyezkedés, hanem egy lehetséges és mérlegelhető álláspont.

Ám, a negyedik reinkarnációnak, a leszámolás-tekintélyelvű kiegyezés és konszolidáció-megdicsőülés-hanyatlás évtizedes modelljének éppen a magyar körülmények mondanak ellen. Az első, és legfontosabb, hogy az előző nyolc évben nem volt a magyar társadalom többsége számára szégyellhető, bűnösség érzését kiváltó forradalom, szabadságharc, bármiféle össznépi mozgolódás. 2010-ben egy maroknyi hívőn kívül senki nem azonosul azokkal a „bűnökkel” és „bűnösökkel”, akik ellen a megtorlást ígérik. Ez nem egy megvert, megalázott, vérbe fojtott társadalom, amelyik öszszerezzenne, ha a hatalom megszólal. Ellenkezőleg, itt egy sértett, öntudatos, követelődző, „nekem ez jár” társadalomról van szó, ahol a választói többséget nem lehet árulással, forradalmisággal vagy ellenforradalmisággal vádolni – a mieink. Az akasztások és bebörtönzések Haynau, Horthy, Kádár alatt húszharminc évre elvették a kedvét mindenkinek a rebelliskedéstől. De ugyan kit félemlít meg, ha szocialista és liberális pártvezetőket, kormányzati embereket becsuknak? Megtöri a társadalom gerincét? Ugyan! Kussoltatja a kérő, követelő tömegeket: kevesebbet fognak kérni, követelni? Dehogy!

Megtörni azért kellett a társadalmat, az erős csoportokat, hogy azután minden a központ engedményeként, jótéteményeként, kompenzációjaként érkezzen, vagyis a korlátozott javakból anynyi és úgy, ahogy a központ akarja. És fenyegetően álljon mindenki előtt a megtorlás lehetősége. De milyen megtorlással fenyegetheti Orbán a győztes jobboldali szavazókat? Itt most nem a büntetések, hanem a jutalmak órája üt: nincsenek ajándékcsomagok. Lehet, hogy a Jobbik szavazóit, mint eszmékből élő embereket (!) kielégíti, ha látják, hogyan állnak bosszút mindennap valakin, de a középre tartó, polgári szavazót a napi letartóztatásoknál jobban megnyugtatná, ha tudná mi lesz vele, városával és országával. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János a megtorlással egyszer s mindenkorra tudomására hozták mindenkinek, hogy én, mi döntünk élőkről és holtakról. Akit most kiiktatunk, annak nyugodtan a helyére ülhetsz harminc évre. A karrierpályák egyedül tőlem függnek. De igazolhatja-e ezt Orbán, hogy tartósan minden tőle függ és nem mástól, másoktól?

A jobboldali választók jelentős része – megoszolva a Fidesz és a Jobbik között – radikális változásokat akar. Az elit teljes cseréjét, a nemzetközi tulajdonok és elkötelezettségek megkérdőjelezését, a központi és helyi hatalmi viszonyok átrendezését. Sőt, radikális életformaváltást, magyarosch életformát szemben a Nyugatot majmoló középosztállyal, a hagyományos tekintélyek leleplezését, új és őszinte köz- és magánnyelvet. Ennek a(z) (ellen)forradalmi radikalizmusnak természetesen láttuk előképét a húszas évek elején Bethlennel szemben, csakhogy mire Bethlen konszolidációt csinált, a fehér radikálisok tömegmozgalma nem emelkedett. Most emelkedik. Önmagában tekintélyelvű fenyegetőzéssel velük szemben semmire se lehet menni. Ha nem ijedtek meg Gyurcsány hatóságaitól, miért ijednének meg jobban „saját”, az orbáni hatóságoktól?

A korábbi kiegyezések a megtorlások után szabadságokat adtak. Vajon miféle tömeges szabadságokat kínálhat az új kiegyezés? Más világban élünk – nem jön a nagy tekintélyelvű konszolidáció. Az új hatalomnak a szerkezetét az első napok, hetek, hónapok túlélési időszakában kialakított reflexei, normái, majd intézményei fogják meghatározni, nem a mai elképzelések. Nagyon érdekes történészi munka lesz feltárni, hogy mit tervezett Papandreu görög pártelnök 2009 októbere, megválasztása előtt, de Görögország politikai, gazdasági és társadalmi szerkezete most alakul a borzasztó prés alatt, amelynek semmi köze Papandreu eredeti terveihez. Ha a helyzet átmeneti diktatúrát fog igényelni – nem hiszek benne –, akkor diktatúra lesz. Ha ugyanez a helyzet arra készteti az új hatalmat, hogy kényszeregyezségeket kössön – meg fogja kötni azokat.

Egy bizonyos, hogy csak antidemokratikus és zárt világokban létezik alternatíva nélküli rendszer: a 2010. április–májusi helyzet szinte azonnal megszüli az alternatív kormányzati erő igényét. Ez a Jobbik nem lehet. Akkor vagy a középjobb felezi meg magát, mint Lengyelországban, hogy alternatívát adjon, vagy megszületik a válasz a szocialista és liberális oldalakon. Vajon készen áll-e az egyik oldal a rendkívüli kormányzásra, egy másik, hogy alternatívát nyújtson?

Isten hozta! – 1910, I. Ferenc József vizitál