Nem ok nélkül, mert nem választási kampányelszólás volt, hanem komoly gondolat, amelyet illik komolyan venni. A Fidesz elnöke feladathoz mérte a megoldást: a „nemzeti ügyek” megfogalmazásához az egypárti-népfrontos képviseleti berendezkedést. Egyetlen ernyő – az ő jobboldali-konzervatív ernyője – alatti gyülekezést javasol, a háborúskodó pártok közötti viták, kompromisszumok, a meditáló értelmiség helyett. Nem a politikaellenes közhangulatot kihasználó, a megegyezéstől zsigerből undorodó, hatalmat vágyó egyéniség freudi elszólása ez: voltak előzményei. Orbán Viktor többször emlegette már fenntartásait, kételyeit általában a polgári parlamenti demokráciával kapcsolatban. Hangot adott annak a meggyőződésének is, hogy a konzervatív-jobboldal egyedüliként uralja majd a következő évtizedeket Európában.

Sikerre ítélve – rendezvény a Polgárok Házában

A kérdés az, lehet-e oka, hogy így gondolja?

Lehet.

Általában tekintve a nyugati parlamenti demokrácia minden baja ellenére tűrhető állapotban van. Bajainak okozója – Orbán gondolkodásának melegháza –, hogy a hagyományos európai bal-jobb osztatú történelmi pártok mind nehezebben fedik le, artikulálják a tömegtársadalom mélyére búvó érdekeket.Mind görcsösebben képesek csak öszszehangolt akaratként azokat megfogalmazni, s a végrehajtó hatalomban annak megfelelően cselekedni. Magyarországon különösen látni ezt. Nem is a két biztos szavazótábor elszánt háborújában, vagy a Jobbik hadjáratában. Hanem az évek óta szilárd negyven százalék bizonytalan-elutasítóban.

Orbán érzékelheti mindennek – talán –fő okát, hogy a tőkés világ globalizálódásával átalakulóban a társadalom szerkezete, hogy vele bizonytalanodik a politikai képviseleti rendszer is. Fekete-fehérre egyszerűsítve: a baloldal hagyományosan tőkeellenes, a jobboldal hagyományosan tőkepárti. A baloldal ennek a tisztán soha nem létezett felosztásnak megfelelően képviselte a tulajdon nélküliek emancipációját a tőke elleni harcban, amely másfél évszázados küzdelem sikeres volt. E siker okozza a baloldal – és nem mellékesen a sokszor útitárs politikai liberalizmus – elgyengülését, egyben az emancipációt befogadó tőkés tömegtársadalom formálódása a konzervatív-nacionalista jobboldal virulens létét. Amihez kellett az amerikai minta. Az, ami Európában forradalmak és háborúk nyomán végbement, az Egyesült Államokban viszonylag békében történt meg.

Alexis de Tocqueville már 1835-ben azt írja Az amerikai demokráciában, a forradalmak elhalásának okairól: „Aki olyan társadalmi rendet tud létrehozni, melyben mindenkinek van egy kevés óvnivalója, és senki sem kíván túl sokat a máséból, az sokat tesz a világ békéjéért”. Látnok volt: Amerika tette talán a legtöbbet ezért a társadalmi békéért, bár a világ békéjéért már kevesebbet, amikor – a növekedés kényszerének engedve –a tőke globalizálásával a hagyományos osztályellentéteket száműzte saját határain kívülre. „Exportált” mást is. A második világháború után amerikanizálta a nyugati civilizációkat, a tömegtermelés és hitelre fogyasztás mintájával Európában is felbomlasztotta a hagyományos osztályszerkezetet. A társadalmi piramist Amerikában felváltotta a „hagyma”, amelyben a megerősödött középosztály nemcsak tulajdonhoz – részvényhez, biztosításhoz, megelőlegezett munkára felvehető hitelre vásárolt javakhoz – jut, hanem felelősen gondolkodik is arról. Amelynek létfeltételei is olyanok már, hogy tulajdonát becsüli a legtöbbre. E középosztály a társadalmi békében hisz, abban érdekelt, mert van mit veszítenie. Nem a munkamegosztásban elfoglalt helye az értékmérő, nem az határozza meg társadalmi pozícióját, a róla alkotott képet, hanem az életmódja, életminősége. S bár a társadalmi „hagyma” tetején mindig találni sok nagyon gazdag embert, a „hagyma” alján pedig nagyon szegényeket, a lényeg a mobilitás.

A lehetőség, hogy semmi sem kényszeríti a szegénységet és a nyomort végérvényessé és örökletessé. A társadalmi békét erősíti, hogy a jogrendszerbe beépültek a baloldal és a politikai liberalizmus általános emancipációs céljai, a közintézmények működése megfelelően öntisztító, a nyilvánosság ellenőrzi a hatalmat. Az elmosódott osztályszerkezetű társadalmat Amerikában lefedi a politikai berendezkedés, a pártszerkezet, az érdek-képviseleti rendszer, az erős civil szféra. Ez a minta érkezett meg Európába a második világháború után, de csak alkalmazkodni volt képes. Az itteni kulturális és politikai hagyományt sem lenyelni, sem kiköpni nem tudta, és viszont. Sok kritikusa szerint ezt az európai állapotot nem értette meg teljesen Tony Blair és Gerhard Schröder, amikor 1999-ben kiáltványukban kijelölték a baloldal „harmadik útját”, a szociáldemokrácia modernizációjának jövőjét. Andreas Nahles, a német SPD-ből és Jon Cruddas, a brit Munkáspártból tavaly nyáron tette közzé az 1999-es koncepció ellenmanifesztumát. Azt írják: Blair és Schröder „félreértették az európai társadalmakban zajló strukturális változásokat.

Úgy hitték, hogy az osztályalapú társadalom átadta helyét egy egyénközpontú, meritokratikus (a teljesítmény szerinti – a szerk.) kultúrának. De az új kapitalizmus nem teremtette meg az osztály nélküli társadalmat.” S a baloldal „harmadik útja” minden jel szerint kifulladt. A szociáldemokrácia balszerencséjére közbejött a pénzügyi-gazdasági világválság is (a hitelgyakorlat csődje), amely eloszlatta álmait az erős jóléti államokról. Kokettálását a neoliberalizmussal kihasználta a konzervatív politika, s kisajátította az erős állam jelszavát. Nem egyedüliként, mert a tömegtársadalom jellemzőjeként anynyira azért felbomlott a hagyományos osztályszerkezet, hogy a történelmi pártfelosztás elmosódjon, a jelszavak, szlogenek, mondanivalók összekeveredjenek.

Mindez, ha látensen is, létezett 1989-ben, amikor a rendszerváltással Magyarország „megérkezett” Európába, bár állapota sokkal színesebb, mint az amúgy sem szürke Nyugaté. Itt szembe kellett nézni a kádári politikai-gazdasági örökséggel, kultúrával, gondolkodásmóddal. Azzal a civilizációs hagyománnyal, amely elszenvedte, de nem kívánta a termelés és a szociális rendszer szerkezeti átalakulását, támogatás híján az nem is sikerült. Viszont érthető falánksággal esett neki a kapitalista tömegfogyasztásnak, éli, ha tudja azt az életmódot, miközben a szegénység mérhetetlen.

A társadalomban mindennek nyomán bekövetkezett változásokról érdemben alig tudunk valamit. De nagy lehet a zűrzavar a mélyben, ha a felszín hullámai ekkorák: a pártok identitása, értékrendje, programja összekavarodott. A szocialisták elveszett baloldaliságukat keresik, akármi legyen is az, ám eddig csupán romantikus képek skiccére futotta, miközben tőkebarát politikájukat csak a világgazdaság kényszerzubbonyában született pragmatizmussal tudják mentegetni. A Fidesz sem járt jobban: a konzervatív jobboldal általános szellemi kongása nyomot hagyott rajta. Európai társaihoz hasonlóan – főként a válság nyomán – a pénztőkével viaskodik, tőkeellenes baloldali jelszavakat skandál, erős államról beszél, jól működő állam és erős polgárok helyett. Közben fél szemmel a szélsőjobbra pislog. Meg kell akadályoznia, hogy az végleg kisajátítsa a nacionalista jelszavakat, mert akkor neki végképp nincs szellemi szövete, amibe csomagolva el tudja adni magát a választóknak. Neki sincs már hagyományos – osztályalapon megfogható – célközönsége, az egész társadalom megszólítására törekszik, de ennek mértékében felhígul markáns konzervatív érvrendszere.

Miért gondolhatja Orbán Viktor, hogy neki sikerülhet létrehozni a „nagy centrális politikai erőteret”? Az elhivatottságon kívül a választásokig ennek egyetlen igazolása a pártpreferenciákban mért népszerűség. Ennek oka lehet a csalódáson alapuló, széles körű protesztérzelem, ami normális egy politikai váltógazdaságban. És oka lehet az Orbán Viktorról, mint erős vezetőről kialakult képzet. Ez a magyar hagyományban gyökerezik, s jobban vonzódik az autokratikus berendezkedéshez (Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János), mint a parlamentarizmushoz, amelyről a társadalomnak nincsenek mély történelmi tapasztalatai.

Orbán népszerűsége a tömegígéreteken nyugszik. Válasz arra a populista igényre, amelyet a még oly felemás európai és magyar tömegdemokrácia is támaszt, amelyre vevő, s amelyet a konzervatív jobb- és szélsőjobb oldal ki is elégít. Ezért a sok hivatkozása a népre, annak szolgálatára, amelyre ő az egyetlen hivatott, mint minden partikuláris érdek fölött álló. Pedig csak a nép nevében gyakorolt uralomról van szó. A Fidesz, ha lehet, már kerüli A Nép emlegetését. A Jobbik erősödésével felfeslett a mondanivaló populista szövetének ez a szála. Orbán más fonalat keres. A nemzet kormányáról, a nemzet önbecsüléséről beszél. „Nemzeti ügyekről” – általában, amelyeket önmagunkból önmagunknak kell megfogalmaznunk, az ő „ernyője” alatt. Nem Európához méri az országot, Európát méri hozzánk. A nacionalizmus sejlik itt fel, amely oly kedves öröksége az európai (tömeg)társadalomnak (is). Harcos, gyengíthetetlen, felszítható, egységteremtő, kirekesztő érzelem, szemben a baloldal hagyományos hazafiságával, amely inkább befogadóan liberális, mint konzervatív.

Meg kell-e rémülnünk a kötcsei gondolattól? Nem kell, bár óvatosságra int, hogy „egyetlen centrális politikai erőtér” tartós működésére demokráciákban csak rendkívüli helyzetekben – háborúban – volt példa. És változékony keménységű diktatúrákban –a tiszta egypárt-uralomtól a népfrontos, korporatív államig. Ma Magyarországon nincs rendkívüli állapot, semmi sem indokolja a többpártrendszer felszámolását vagy csonkítását. Ennek ellenére Orbán Viktornak sikerülhet megvalósítania a kötcsei gondolatot. Az autoriter berendezkedés egyfajta puha jobboldali változatát. Parlamentáris pucscsal a többség diktatúráját. Dönteni róla amagyar választó fog, vélt, vagy valódi érdekeinek megfelelően. Nem lesz elviselhetetlen gazdasági-pénzügyi ellensúlya a nemzetközi tőke, s nem lesz politikai ellensúlya az Európai Unió. Más léptékű gondjaik lesznek: mit kezd a globalizált tőke Ázsiával, mit a saját tömegtársadalmaikkal? Meg lesznek elégedve annyival, ha a földrész e hátsó udvara látszat szerint békében elvan az általánosan elfogadott normák szerint. Legfeljebb majd nem itt üzletelnek, legfeljebb a margóra szorulunk.

Ha tehát a választó úgy dönt, az „egyetlen centrális politikai erőtér” hatalomra kerül. Ha úgy gondolja, tetszik neki, ott is marad, akár 15-20 húsz évre. Ha nem, akkor ahogy hatalomba emelte, le is taszítja onnan. Parlamentáris eszközökkel vagy azok nélkül. A maga két tenyerével.