„Háztartási baleset, gázrobbanás”, villant át az agyán, amikor föltápászkodott, és kirohant második emeleti lakásából. Akkor már emberekkel és kiáltozásokkal volt teli a lépcsőház. A szétpattant vezetékekből ömlött a víz, és folyt lefelé a lépcsőkön. Az ötödik emelet lángokban állt. A gondnok maga is meglepődött azon, hogy az álmukból fölriadt lakók nem estek pánikba: ha lehet azt mondani, fegyelmezetten igyekeztek ki a házból. A tűzoltók percek alatt megérkeztek, és megkezdték az oltást, irányították az épület elhagyását.

– Le a kalappal előttük –mondta Dworák Tamás, már reggel az utcán, ahol nem is volt akkora csődület, mint amekkorára a robbanás hírét fölkapó média közlései alapján számítani lehetett. – Ott, az ötödiken egy buheráló ember lakott – folytatta. – Már jó ideje lehetett hallani a házban, hogy azt mondogatja: meg tudja ő oldani a fűtést olcsóbban is. Gázpalackja volt, hogy aztán mit csinált vele, hogyan használta, nem tudom.

Az utcának azt a szakaszát, ahol a robbanás történt – szemben épp a Honvédelmi Minisztériummal – a rendőrség lezárta. A kordon előtt ácsorgók tekintete az ötödik emeletet kereste, nézték a robbanás erejének ellenállni akaró, kidőlő félben lévő homlokzatot, a helyéről kifordult, szélein a tűz kormos érintését őrző falat.

– Egyetlen dolgot lehet szerencsésnek tartani – mondta Háden Zsuzsa, az épület mellett lévő óvoda vezetője –, hogy ez éjszaka történt, és nem akkor, amikor bent van a százöt gyerek. Ez volt az első gondolatom, amikor reggel hat előtt a munkába érkező kolléganőim értesítettek a robbanásról. Aztán a katasztrófavédelem is tájékoztatott. Azonnal megszerveztük a szülők értesítését: ma ne hozzák be a gyerekeket. Hogy érint ez engem? El lehet képzelni: negyven éve dolgozom ebben az óvodában, 1982 óta vagyok a vezetője. Most lehet, hogy egy időre el kell hagynunk. Biztosat csak akkor tudunk majd, ha a statikai vizsgálatokat elvégezték. Az önkormányzat művelődési osztálya mindenesetre intézkedett: ha szükséges, hétfőtől a kerület többi óvodája fogadja be a gyerekeket, és persze, velük együtt a kollégákat is.

A kordon előtt nézelődőkön nem látszott, hogy a robbanásrázta ház lakói-e vagy csak kíváncsiskodók. Egy fiatalasszonyról azonban – aki türelmetlenül nézte a kordonnal elzárt területet, mintha valami különös történésre számítana – lerítt, hogy házbeli.

– Arra riadtunk föl a gyerekemmel, hogy az ablak berobbant. Közvetlenül az ablak mellett aludtunk. Fölkaptam, menekültünk kifelé. Mi ott lakunk az első emeleten – intett fejével az immár üres épület felé. – Édesanyámhoz költöztünk. A gyereket egyedül nevelem, a férjem meghalt, leszázalékolt vagyok, biztosításunk nincs, negyvenhatezer forint a nyugdíjam – mondta. Hangját többrétegű remegés halkította: a borzalmas ébredésé, a pénztelenségé, és az otthontalanságot jelentő hidegé.

Lángokban állt a Balaton utcai épület ötödik emelete