Miért fordítok hátat a magyar provincializmusnak?
Évről évre jobban utáljuk a nemlétező pirézeket, és egy kizsírozott szakadékban száguldunk abba a lehetetlen irányba, amelyet Bibó István már hatvan évvel ezelőtti esszéiben betájolt. Hibáztatjuk a zsidót, a cigányt, a dózsást, a multit és a böszmeséget, miközben elmulasztjuk felmondani a saját leckénket.
Az ezredfordulón még újságírói és kiadómenedzseri karrier miatt elvetettem a tartós ausztráliai tartózkodás gondolatát. Akkor azt mondtam, tíz év telt el a rendszerváltozás óta, adjunk még időt magunknak Magyarországon, mert tenni érdemes, és itt élni is nemsokára. Az idén húsz éve, hogy a magától is elrozsdásodott vasfüggöny lebontóiként ünnepeljük magunkat, és most amondó vagyok, a saját életemből nem adok ki húsz újabb évet a semmire.
Inkább kezdek vele valamit.
A második dekádban amúgy számomra kiderült: az országot gyarmatosította a történelembe kövült provincializmus. A külföldi tőke érdekei érthetőek, az országot rendeltetésszerűen használni nem tudók azonban itt vannak jó ideje. A politikai-gazdasági elit demográfiája általánosítva: hatalmon vannak/lehetnek a közös lopásán szocializálódott ötvenesek, illetve az első munkahelyükön miniszterelnökként dolgozó negyvenesek, szépen körülbástyázva a minden korosztályban jelen lévő taplókkal. A húszas-harmincasok hozzájuk igazodhatnak, tőlük kaphatnak munkát vagy a multikulti agymosodájában habozhatnak egy darabig fékezetten. Ez utóbbi, mivananévjegyeden-kivanablackberrydben karrier számomra értéktelen, ráadásul a hajtás jutalma a legritkább esetben vállalati részesedés és stratégiai pozíció (mint kimunkáltabb demokráciák idősödő pozícióhajhászainál), inkább korai szívritmuszavar.
Magam súlyosító körülményként a magyar labdarúgásban próbáltam dolgozni, amit hiába állított be betegebbnek Végh Antal és Moldova György, illetve húznak le a jelen fanyalgói, épp annyira kóros, mint maga a társadalom. Néha egyébként még valamivel jobb is annál, igaz - néha meg rosszabb: futballban 47. hely a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA), egy főre jutó nemzeti összterméket nézve 45. hely a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerint.
Másfél esztendeje, mint focimunkás, vezető állást kaptam az angolok által egy pesti saroktelek árukapcsolásaként beszerzett futballklubnál. A küldetés teljesítése legalább annyira lehetetlen volt, mint az, hogy a posztom kiférjen egyetlen névjegykártyára: kereskedelmi és kommunikációs igazgató. Részletezem a kudarcot. Kommunikáció: a legnépszerűbb magyar klub épp az NB II-ben menekült a Bőcs elől, így piárunk a nihilre vizionált. Kereskedelem/marketing: a szponzorok gyorsabban futottak el, mint jobbszélső a keresztlabdával - a fentiek és néhány további apróság miatt (beköszöntő gazdasági világválság, szélsőségekre hajlamos szurkolói csoport). Mindeközben az angoloktól sem csak profizmust tanulhattunk. A sokadik ötletelésen a kissé oldszkúl nagyfőnök halálosan komoly eszmefuttatásba kezdett:
- Gábor, ha vannak nálatok sebes folyók, szerezz be ezer sárga műanyag kacsát!
- Ühüm.
- Számozd be, add el darabját tíz fontért a szurkolóknak... És hirdesd meg, hogy ezer font a győztesé!
- Khmm.
- Aztán jelölj ki egy napot, amikor a kacsákat vízre bocsátod egy hídnál, és a nyertes az lesz, akinek a kacsája előbb ér le a folyón a következő hídig. All right?!?
- Mister, ez egy metafora volna?
- F...ck off! Dehogy! Így kell kilencezer fontot csinálni a klubnak a szurkolók lojalitásából.
Azt hiszem, aznap kellett volna felmondanom. Ám én ökör, megvártam, míg küldenek. Ha már így alakult, mentem - magamtól - melegebb éghajlatra. Diplomáim mellett egy, a világon mindenhol elismert labdarúgó-edzői végzettséggel (UEFA-A licenc) a nyáron meg sem álltam Ausztráliáig. Az évek során ugyanis azon kaptam magam, az edzőség érdekel; öregedő amatőr futballistaként mind jobban figyelem azokat a tiszteletre méltó trénereket, akikkel együtt dolgozhattam, Palotai Károly bától (Istenhegy FC, BLASZ II) a válogatott sajtófőnökeként két évig kísért Lothar Matthäusig (játékosként vb-1.). Esélyem van bőven, elvégre a jó edző nem feltétlenül a hajdanvolt legnagyszerűbb sportoló (vö. Mourinho, Széchy, dr. Mezey).
- De miért éppen Ausztrália? - e-mailezett utánam a Sunshine Coastra az ifiválogatott bő keretéből az újságíró-válogatott legszűkebb elitjébe került barátom.
- Azért, mert itt úgy vettem észre, az igen igent, a nem nemet jelent.
Akadnak mögöttes szempontjaim is. Megtisztelő egy olyan futballkultúrában edzői szerződést kapni, ahol 430 ezer igazolt labdarúgót regisztráltak, feltett szándékuk, hogy 2018-ban vagy 2022-ben vb-t rendezzenek a kontinensnyi országban. Korántsem mellékesen Ausztrália válogatottja a 14. a világranglistán, és sorozatban másodszor lesz világbajnoki részvevő. De a legfontosabb, hogy a kislányomnak páratlan lehetőségeket biztosíthatok: nyelvtudás, kilenc hónap nyár/három hónap tavasz, és a praktikus meg a kellemes mellett két lényegi elem - megméretés egy életképes, befogadó társadalomban. Tizenhét éve dolgozom újságíróként, marketingesként vagy épp edzőként itthon, így tapasztalatból mondom, a megfelelő életszínvonalat itthon is garantálni tudom a családomnak, de mindennek - pénzben kifejezhetetlenül magas - ára van.
A munkavállalói vízumomat intéző bevándorlási ügynök harmadik mondatával "figyelmeztetett":
- Ugye tudod, hová jössz? Ez itt Ausztrália, távol mindentől, mi sosem idegeskedjük magunkat halálra. Különösen igaz ez a Sunshine Coastra. Errefelé az emberek többsége csak annyit keres, hogy tűrhetően eltartsa magát, és nem hagyja, hogy a munka magába szippantsa. Itt szinte kötelező együtt lenni a barátaiddal, a családoddal, s ha más nem, a nyári nagy meleg úgyis arra kényszerít, hogy kimenj velük a strandra.
A hőségben, homokban egy futballcsapat erőnléte is tisztességgel megalapozható. A Brisbane-től 120 kilométerre, északra található Coolum Beachet övező parti fövenyt február elején kínzóhellyé kell alakítanom, ekkor kezdődik ugyanis a felkészülés a jövő márciusban startoló Sunshine Coast Premier League következő idényére.
Nem a leglényegesebb, de kimenetelem mikéntje még tisztázásra szorul. Régi internetes futballőrült ismerősöm, a Coolum FC elnöke, a szerb származású Justin Gerbic kért fel júliusban, hogy vegyem át a csapatot a bajnokság utolsó egy hónapjára, mert lemondott az edzőjük, miután zsinórban két hatgólos vereségbe futottak bele. Az együttessel ezúttal csak a tuti bennmaradást illett teljesíteni. Jövőre persze nemesebb céljaink lesznek:
- Szeretném, ha európai stílusban futballoznánk, fineszesen. Te magyar vagy, én szerb, tudod, miről beszélek - így a Grbicsből lett Gerbic.
Az ausztrál bajnoki rendszer természetesen a 7,6 millió négyzetkilométernyi ország adottságaihoz igazodik. A félprofi-félamatőr négyosztályos tartományi rendszer felett áll az állami profi bajnokság, már amelyik többországnyi méretű államban üzemel ilyen. Queensland államban például működik a QSL (a kluboknak esetenként 1000-1500 kilométeres utazást tartogatva a bajnokikra), illetve az egész Óceániát felölelő, 2005-ben alapított elitsorozat, az A-League (5200 kilométer a két végvár, Perth és Wellington között). Ehhez képest hazai léptékű, hogy a Sunshine Coast bajnokságában 120 kilométer a legnagyobb leküzdendő távolság. A csapatok itt csak az edzőket alkalmazzák főállásban, néhány helyen azonban vannak profi státuszú labdarúgók is. A CFC-nél nincsenek, de a csapat egy-egy norvég, spanyol, új-zélandi és három angol légiósa vallja, ők az életstílus miatt kötelezték el magukat a Sunshine Coastra, és nem bánják, ha az edzések és meccsek mellett melózniuk kell.
Az együttes játékereje a magyar NB III feljutó, az NB II második felébe tartozó gárdákra hajaz, az ausztrál futball miliője azonban összehasonlíthatatlan a hazaival. A Coolum FC kisegyesület: a csupán tornákon induló legkisebb korosztályokon kívül 23 csapatot, benne 450-500 labdarúgót versenyeztet. A tehetségesebbek hamar a helyi profi kluboknál kötnek ki, ahonnan a legjobbaknak már nem nehéz angliai szerződéshez jutniuk. De a folyamat megfordulni látszik: az A-League új tagja, a North Queensland Fury a nyáron Robbie Fowler megszerzésével nemzetközi szinten is nagy nevet igazolt. A Delfinek becenévre hallgató Coolum Football Clubnál szerények a tervek, csak egy kis stílusváltás az elvárás. A feltételek adottak, méghozzá a legfontosabbak: az életfeltételek. Meg aztán hiába nagy az ország, mernek kicsiben gondolkodni.
Meglehet, magyarázat ez arra is: miért nem beteg az ausztrál futball? És korántsem biztos, hogy csupán a labdarúgásra és Ausztráliára kell itt gondolni. Ilyen hely biztos nincs is. Kacsa az egész.
