Kegypótlás
A rendszerváltás utáni kárpótlási törvények erkölcsi alapon és nem alanyi jogon, nem a teljesség igényével kárpótolták a kárt szenvedetteket. A "reparációs" elvet az Alkotmánybíróság is elvetette. Az egyházak ehhez képest kivételezett helyzetben voltak, amikor visszaigényelhették a tevékenységükhöz szükségesnek mondott valamennyi ingatlant.
Az egyházi földbirtokok jelentős része az egyházak államhatalmi szerepéhez kötődő, feudális jellegű adomány volt. Az egyház a "keresztény-nemzeti" kurzus idején megőrizte államhatalmi szerepével járó vagyonának jó részét, s ebből a pozícióból zuhant bele a teljes kifosztottság és kiszolgáltatottság állapotába.
E két állapot között kellett volna a polgári középutat megtalálni a rendszerváltás után. De nem sikerült. Erre figyelmeztetett az egyházak kárpótlásáról szóló vitában 1991 tavaszán egy ma már nem létező, Fidesz nevű liberális párt vezérszónoka, Németh Zsolt: "ez a javaslat nem szolgálja az állam és az egyház szétválasztásának az elvét, hanem éppen ellenkezőleg... jóvátehetetlen kormányzati függőséget és kiszolgáltatottságot teremt az egyházak számára. (...) ... nem helyes, hogy a törvény nem tűzi ki céljául az egyház teljes gazdasági autonómiájának a megteremtését, hanem éppen hogy megakadályozza azt." Ez azért volt így, mert a törvény lehetővé tette, hogy az egyházak minden egykori ingatlanjukat, vagy annak ellenértékét visszaigényeljék, ha annak működtetésére képesnek nyilvánítják magukat. Ezért állította Németh Zsolt, hogy a törvény "az egyházakat... lódításra kényszeríti. Olyan kötelezettségeket kell vállaljanak ugyanis, amelyeket nem tudnak teljesíteni!" S mivel nem tudnak, ezért folyamatosan pénzért kell kuncsorogniuk azoknál, akik az állam pénzével gazdálkodnak. Ha pedig hiába kuncsorognak, akkor fenyegetőznek. Ezt próbálta kivédeni rosszul és sikertelenül Horn Gyula, amikor az állami kegyosztást az egyházakkal kötött megállapodásokban rögzítette.
A földbirtokok után járó kárpótlás gondolatát fölvető Bogárdi Szabó István, református püspök a kárpótlás formájáról így nyilatkozott: "a magyar államnak... olyan egyház-finanszírozási alapot kellene létesítenie, amelynek gazdája immár nem a magyar állam, és legkevésbé sem a mindenkori költségvetés, hanem azok az egyházak, amelyekre ezt rábízzák".
Remek gondolat, némiképp hasonlít arra, amit a Fidesz javasolt 1991-ben az egyházak által akkor pártolt törvényjavaslattal szemben. Legyen ez az alap az egyházak gazdasági függetlenségének az alapja, legyen ez a tiszta víz, amit a pohárba öntünk. De akkor persze ki kell önteni belőle azt a zavaros löttyöt, ami most benne van. Akkor ezt az alapot kell a korábbi megállapodások és mindenféle nem normatív, más intézményfenntartónak nem járó juttatások, eseti pénzosztogatások, hitéleti, hittani támogatások, egyszázalék-kiegészítések stb. helyébe állítani. Legyen vége a kegykeresésnek, a kegyosztásnak és a fenyegetőzésnek, kapják meg az egyházak, ami a gazdasági önállóságuk megalapozásához szükséges, aztán hagyják békében az államkincstár gazdáit.