Azt mondta egy Gyöngyösi Márton nevű élőlény a parlamentben, hogy fel kellene mérni, hány zsidó ember van a kormányban és a parlamentben. Egy napra rá elnézést kért, igaz, nem gondolta komolyan.

Én viszont komolyan azt gondolom, hogy nem a zsidókat kellene összeszámolni, hanem a parlamentben és a kormányban lapuló nácikat.

Számoljuk össze a Gyöngyösi Mártonokat.

De nem csak őket, hanem azokat is, akik csupán annyira nácik, hogy egyetértenek a nácikkal. Látensen antiszemiták, mert csak néhány pohár bor után kezdenek zsidózni, józanul eszükbe sem jutna ilyesmi. (Vagy eszükbe jut, de visszafogják magukat.) Mérjük fel azokat is, akiknek egyébként saját elmondásuk szerint, nincs bajuk a zsidókkal. (Majd mindegyiknek van legalább egy zsidó barátja, aki nagyon rendes.)

A maguk falujában van antiszemitizmus? – kérdezik a viccben az egyszeri bácsitól. - Nincs, pedig lenne rá igény.

De nem csak őket kellene összeszámolni, hanem azokat is, akik cinkostársak voltak abban, hogy idáig jutottunk. A csurkákat, a dörnereket, ne feledkezzünk meg a lezsákokról, a kövérekről sem.

Ne feledkezzünk meg senkiről. Mindenki legyen összeszámolva, aki segített abban, hogy egy tahó képviselő a zsidók összeszámolásáról vizionálhasson a magyar országgyűlésben.

Most arról nem szólnék, hogy nem köpte le senki, és még pofán sem vágták. Nem vonult ki senki a teremből, hogy szóljon a takarítószemélyzetnek: sürgős és általános fertőtlenítés kell, azonnal.

Féregirtás, ha úgy tetszik.

Hanem hát, össze kellene számolni azokat is, akik az MTK elleni futballmeccseken rendre az Indul a vonat Auschwitzba kezdetű örökzölddel szórakoztatták magukat, és azokat is, akik a pályának hátat fordítva kifütyülték az izraeli himnuszt. Idetartoznak azok is, akik ezt nem csupán szó nélkül eltűrték, de még büszkék voltak erre a közönségre. Számoljuk össze azokat, akik a Fradi közönségét rendre csodálatosnak, tizenkettedik játékosnak nevezték.

Mérjünk föl mindenkit, aki csak egy kicsinyke kis részt is vállalt ebből a gyalázatból. Sólyom László urat, aki államfőként elfelejtett kitekinteni a köztársasági elnöknek otthont adó Sándor Palotából, amikor a Magyar Gárdát először avatták. Boross Pétert, akinek regnálása idején először jelentek meg nyilvánosan a bomberzsekis, árpádsávos lobogót lengető kopaszra nyírt náci ifjak, hogy a nemzeti ünnepen kifütyüljék Göncz Árpádot az akkor még létező harmadik Magyar Köztársaság elnökét. És ki ne felejtsük a szégyenből azokat sem, akik ma már nem akarnak emlékezni arra, hogy mit mondott Boross úr ezekről a nácikról: azt, hogy ezek a fiatalok ezekben a divatos zekékben a lányoknak akarnak imponálni.

Ne feledkezzünk meg az összeszámlálás során Dávid Ibolyáról, aki az első Orbán-kormány minisztereként nem értett a focihoz. Meg persze magáról a miniszterelnökről, Orbán Viktorról sem, aki a 2002-es elveszített választás után az utcára vitte a fékezhetetlen hadakat, a polgári köröknek csúfolt szabadcsapatokat. Akinek a köpönyegéből előbújt, majd rászabadult a társadalomra a vele egy polgári körben szárnyait bontogató Vona Gábor, és vele a Jobbik.

Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a Fideszen belüli radikalizmusukkal állandóan jobbra tolják a Jobbikot. (Nem mintha ez a jobbra tolódás nagyon az ellenükre lenne.) Mert nem a Jobbik az igazi veszély – ők csupán visszataszítóak és undorítóak: a magát középre pozicionáló, ám valójában egyre jobbra tolódó Fideszben születik a kígyótojás.

Mérjük föl azokat, akik a nácikkal szimpatizáló írókat a nemzeti alaptanterv részévé vizionálják, akik Nyirő József hamvait Erdélyben utaztatták.

Ne felejtsünk ki senkit, számoljunk össze mindenkit. Hatalmas szám jön majd ki a végén, jóval nagyobb, mint amekkorát szégyen nélkül elviselhetnénk. Mert benne lesz majdnem mindenki: nem csak azok, aki hirdették az ordas eszméket, de azok is, akiknek csupán annyi volt a bűnük, hogy hallgattak, mert azt hitték, hogy így túlélhetik.

Ám hiába a hallgatás, a maszatolás, mindenkire sor kerül: a Gyöngyösi Mártonok pontos és precíz munkát végeznek, senkit sem hagynak ki az összeírásból.

Sokan hallgattak, többen, mint elegen. Sunyiságból, számításból, félelemből, közönyből, tudatlanságból, cinizmusból.

Mindegy is már - nincs bocsánat, és nincs menekvés. Álljatok be a sorba mind, úgy, mint eddig: lehajtott fejjel, türelmesen, várjatok, hogy beteljesüljön a sorsotok.