A forradalom felfalja saját gyermekeit, Éger Istvánnak kitelt az ideje. Nemcsak szó szerint, vagyis, mert hamarosan új választások lesznek a Magyar Orvosi Kamaránál, de abban az értelemben is, hogy kihúzta a gyufát.

A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Szedheti a motyóját, pakolhatja a cuccait, szolgálataira nincs már szükség.

A hála nem politikai kategória.

Éger István a Magyar Orvosi Kamara elnökeként az elmúlt években hiába tett az elvártnál is több szívességet az akkor még ellenzékben lévő Fidesznek, a Kedves Kétharmad, kormányra kerülvén, nem siet díjazni a haza érdekében végzett fáradozást.

Valamiért nem kedvelik Éger Istvánt a felsőbb körökben. Lehet, hogy túlságosan sokat tudnak róla? Lehet, hogy túlságosan sokat tud róluk?

Ami tény, Égerből nem lett miniszter, de még államtitkár sem. Égerből nem lett semmi.

Éger István a győzedelmes fülkeforradalom után egy ideig szemérmesen hallgatott – nyilván, abban reménykedett, hogy majd mégis lesz vele valami.

Lett is, csak nem az, amire ő gondolt.

Az lett, hogy a budapesti főügyészség mellett, most már a minisztérium is vizsgálja a kamara ügyeit. Elsősorban Éger István fizetése érdekli a vizslatókat, nem puszta kíváncsiságból, hanem a törvényből kifolyólag: az Alkotmánybíróság ugyanis évekkel ezelőtt úgy határozott, hogy a Magyar Orvosi Kamara elnökének a bére nyilvános adatnak minősül.

Legutóbb 2003-ban lehetett tudni, hogy kamarai elnökként mennyit tesz zsebre Éger. 810 ezer forintot keresett hét évvel ezelőtt, ami már akkoriban is sokaknál kiverte a biztosítékot: az orvostársadalom többsége ennél jóval kisebb fizetésért dolgozik. (Éger úr elődje egyébként hússzor kevesebb pénzért végezte ugyanezt a munkát - igaz, ő csak úgy bele a világba, és nem a haza iránti elkötelezettségből, a nemzet iránt érzett felelősségtől áthatva.)

Éger most azt hiszi magáról, hogy nagyban játszik, pedig csupán egy olcsó, nem is túlságosan tehetséges hamiskártyás. Kispályás kókler, aki adott valamennyi türelmi időt a kormánynak, ám mostanra blöffölni kényszerült: nemrégiben azt nyilatkozta, hogy lassan lejár a kegyelmi idő, és bizony a kabinet jóval többet tehetett volna az egészségügyért, mint amit tett.

Amivel némiképp vitatkoznánk. Valóban lehetett volna többet tenni az egészségügyért – egyáltalán: lehetett volna tenni valamit – de nem ebben a forradalmi helyzetben.

Nyilván elkerülte Éger úr éberségét, hogy április óta nálunk nem kormányzás folyik, hanem honvédő háború. Permanens forradalom a letűnt múlt romjain, szabadságharc a bankok, a multik, a nemzetközi szervezetek ellenében. (Hogy a médiatörvény mentén ránk rontókról, mint amolyan mellékes vonulatról, most ne is beszéljünk.)

Ezer oldalról támad az ellen, naná, hogy a Kedves Kétharmad nem az egészségügy rendbetételével kezdte a haza megvédését. Éger úr most azt kéri számon a mostani kormányon, amit az még ellenzékben támogatott. Mintha soha nem hallott volna a jelenleg hatalmon lévők bon mot-járól: más a kampány, és más a kormányzás.

Most majd szépen lassan emlékeztetik mindenre. Megvannak hozzá az eszközeik, és nem szégyellnek élni ezekkel az eszközökkel. Az ügyészségi nyomozók nem azért érdeklődnek látványosan Éger úr állítólagos kétmilliós fizetése iránt, mintha nem tudnák, hogy mennyit keres.

Éger úr is tudja, hogy tudják.

Azért kutakodnak most a renitenskedő kamarai elnök zsebében, hogy egyetlen pillanatra se felejtse, mi vár az árulókra.

Azt sugallják: jobban jár, ha visszaáll a sorba.

Amíg még lehet.

Amíg még megengedik neki.