Az oktatási jogok biztosa szerint csupán érdeksérelem éri az érintett gyerekeket és szüleiket, de jogsérelem nem. Az ügy tehát teljesen törvényes, mint minden más, ami mostanában mifelénk történik. Jelesül az van, hogy egyre több önkormányzat irányítja át a korábban általa fenntartott iskolákból a gyerekeket, tanárokat – s nem utolsósorban ingatlanjait - az egyházak kezelésébe.

A magyar lakosságnak ugyan csupán elenyésző része tartja magát vallásosnak, s még ennél kisebb azok aránya, akik gyerekeiket egyházi iskolákba szeretnék járatni, ám a minden józan észt, és törvényességet felülíró fülkeforradalom ezt a helyzetet is képes kezelni.

Nem is akárhogyan: az önkormányzatoknál egyre kevesebb pénz jut az iskolák fenntartására, az egyházak – ilyenkor többnyire a katolikus egyházra gondolunk – viszont tárt karokkal és vastag pénztárcával várják a sokáig a világi pusztában tévelygő, ám most megkerült nyájat. Ami azt illeti, nem járnak rosszul, az iskolákhoz nem csak diákok, tanárok és szülők tartoznak, de többnyire értékes épületek is, amelyeket gazdasági megközelítésből ingatlanoknak is szokás nevezni.

Az alaphelyzet egyszerűen leírható: az önkormányzatoknak rendszerint nincs pénzük, az egyházaknak többnyire van. Hogy előbbieknek miért nincs, azt nagyjából lehet tudni, hogy az utóbbiaknak miért van, azt nem illik firtatni. Valószínű, hogy az egyházak esetében is hasonló a helyzet, mint a futballkluboknál: nem a közönség, azaz esetükben a hívő emberek sokasága tartja el őket. De még csak nem is a reklámok, egyedül az állam számít szponzornak, ő adja az egyházak pénzének jó részét.

Vagyis, mi adófizetők. Az államnak ugyanis köztudottan nincs saját pénze, abból gazdálkodik, amennyit tőlünk, polgáraitól adó címén beszed. Nincsenek külföldi rokonai, gazdag, tehetős nagybácsija Amerikában - az államnak csak mi vagyunk, adófizetők.

Adhatná persze az állam a pénzét – a pénzünket – az önkormányzatoknak is, és akkor nekik is futná iskolára, kórházra, mindenre, mi szem, szájnak ingere. Ebben az esetben nem kényszerülnének rá arra a gyalázatra, amibe most akaratuk ellenére belezavarják őket. Sok világnézetileg semleges iskola ugyanis kényszerűségből zárja be kapuit, az épület egyházi gondozásba kerül, a gyerekek pedig majd rendes hitéleti nevelést kapnak.

Épületes példa erre a hatvani Baross Gábor iskola, ahol már a kérdőívet is megszerkesztették a hozzájuk kényszerűségből átigazoló szülők számára. Nyilván csak megszokásból érdeklődnek a keresztlevél megléte felől, és vélhetően az is csupán egy udvariassági gesztus, amikor azt kérdezik tőlük: vállalják-e a szülők, hogy odahaza is a keresztény elvek szerint nevelik a gyerekeiket. Hogy ez utóbbi pontosan mit jelent, azt világi ember legföljebb sejtheti: első megközelítésben nyilván azt, hogy a KDNP-re kell szavazni, esetleg a Fideszre.

Nem azt mondom, hogy a vallásos nevelés káros egy gyerek számára. Ha ő, vagy a felmenői ezt önként, és dalolva vállalják, mindenféle felülről jövő kényszerítés nélkül, akkor lelkük rajta. Ám azt sem hinném, hogy vallásosnak lenni felemelőbb és erkölcsileg magasabb rendű dolog, mint ateistaként létezni. Mindkét „szakma” művelői épp elég gaztettet követtek el a történelem folyamán, és persze számos nagyszerű ember is akadt, mind az egyházi, mind a világi emberek között.

Néhány éve nagy vihart kavart Semjén Zsolt, akkor még fideszes képviselőnek, az országgyűlés emberi jogi bizottsága akkori alelnökének egy mondata: „Aki azt szeretné, hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, az szavazzon az SZDSZ-re”.

Normális üzemmenetben, tisztességes demokráciában ilyen mondat után az elkövetőt messzire elhajtanák a közélettől, a közelébe sem engednék soha többé. Nálunk fordítva történt: Semjén úr szerencsecsillaga most éppen meredeken fölfelé ível, s jelenleg egy nulla százalékos párt első embereként, a miniszterelnök jobbján gagyog, s ragyog.

Pedig nem ártana egy kis szerénységgel elegy visszafogottság: az elmúlt időkben nem csak Európa tőlünk nyugatra fekvő országaiban lehetett hallani a pedofil papok botrányos ügyeiről. Nálunk is voltak ilyenek, igaz, ahol lehetett, a szőnyeg alá söpörték ezeket az ügyeket.

Magyarország, vigyázz: nem szakállasok ugyan, de távolról sem veszélytelenek azok a bácsik, akik most tárt karokkal várják a gyermekeinket.