Se kutyám, se macskám a HospInvest, se rokonom, se boldog ősöm nincs közöttük. Ha valaki bebizonyítja, hogy gonosz szándékkal vették át az egri Markhot Ferenc Kórház üzemeltetését, azzal az alig titkolt céllal, hogy a korábban kiválóan, fenntartó számára busás nyereséget biztosító módon működő egészségügyi intézményt tönkretegyék, én azt szíves örömest elhiszem. Mint ahogyan azt is, hogy a HospInvest miatt van minden, ami rossz: már annak idején a háborúk is miattuk törtek ki, ők az okai a fél Európát kiirtó pestisjárványnak, valamint annak, hogy a Fradi évek óta a másodosztályban kénytelen futballozni. 

Mondom, látatlanban elhiszek róluk minden rosszat - csak hát jó lenne, ha e tekintetben valaki valamilyen apró kis bizonyítékkal is előállna. Addig azonban, míg ez meg nem történik, az a valós helyzet, hogy a HospInvest nevű cég kapta meg a kórház üzemeltetésének a jogát. Mely ellen persze lehet berzenkedni, sőt, akinek nem tetszik, annak kell is. Ha valaki nem tudná, erről szól a demokrácia: hogy bizonyos kérdésekben azok szava dönt, akik többen vannak.

Vagy szeretik, de nem értik.

Idáig sztrájkkal, mindenféle nyomásgyakorlással igyekeztek rávenni az orvosokat és az ápolókat, hogy ne dolgozzanak egy magáncégnek. Thürmer Gyula legjobb tanítványai most bekeményítettek: a sztrájk nem jött be, a nyomásgyakorlás is csak részben hozta a kívánt eredményt, maradt a körkörös hadviselés. Azt üzenték a HospInvestnek: ha három napon belül nem vonul el a kórházból, akkor megszállják a cég székházát, vezetőinek lakását (!), valamint a kórházat.

A három napból egy már lejárt. Hogy utána mi lesz, azt nem lehet tudni, de valami biztosan történik - amióta világ a világ, idáig még mindennap történt valami.

Ezt nevezik történelemnek.

Nem a párhuzam miatt mondom, inkább csak az érdekesség kedvéért: annak idején a Fidesz elnöke is három napot, pontosabban fogalmazva 72 órát adott a kormánynak, hogy takarodjon a helyéről. A Vezénylő Tábornok még egy vekkert is vitt magával, ha a kormánynak netán nem lenne órája, ne hivatkozhasson arra, hogy nem tudja, mennyi az idő.

Mint ahogyan az is nagyon homályos, hogy miként lesz majd az elfoglalás. Annak idején, 12 éves lehettem, egy barátommal úgy döntöttünk, bekerítjük a Margitszigetet. Még ma is bánt valamelyest, milyen hülyék voltunk: majdnem három másodperc kellett hozzá, hogy rájöjjünk, kevesen vagyunk egy ilyen művelethez.

Nem a matematikai képzettségemmel kívántam dicsekedni, csak jeleztem, hogy a tervezett hadművelethez bizonyos létszám szükséges. Mert bár a „kórházvédők” a konkrét terveikről nem szívesen beszélnek, annyi azonban kiszivárgott, hogy Szegeden már volt egy – igaz, a mostaninál kisebb horderejű – harci megmozdulásuk: akkor egy lakást foglaltak el, ha jól emlékszem, néhány csákány segítségével.

Inkább megpróbálok belegondolni, milyen emberek lehetnek azok, akik a VÉSZ nevében most erőszakos cselekedetekről álmodoznak. Az biztos, hogy nem lehetett könnyű gyerekkoruk. Nem is a családi hátteret említeném, arról semmit sem lehet tudni, de könnyen elképzelhető, hogy már az óvodás éveik is számos hányattatást tartogathattak a számukra. Talán agresszív kismalac lehetett a jelük, alvás után az udvaron pedig senki sem akart játszani velük. Bosszúból aztán szétrombolták a többi gyerek homokvárát, ami persze megint csak nem tette őket szimpatikussá mások szemében.