Ha én Orbán Gáspár helyében lennék, vagy sürgősen abbahagynám a futballt, vagy, amint tehetném, külföldre szerződnék. Akár egy nevenincs külföldi kiscsapatba, bárhová, csak el innen, minél messzebb a hazai pályáktól.

Nem azért, mert tartanék a honi újságírók csípős nyelvétől, attól, hogy amit a miniszterelnök apukán nem tudnak, vagy nem mernek leverni, azt a még mindig igen fiatal, huszonkét éves Gáspár fia nyakába zúdítják.

Épp ellenkezőleg: attól félnék, hogy egyes sajtómunkások, szerepüket némiképp félreértelmezve, túllihegnék az ifjú labdarúgó pályafutásának mozzanatait, ily módon lojalitásnak álcázott seggnyalásuk nem adna reális képet Orbán Gáspár valódi teljesítményéről. Ezzel nem csak gátolják a focista fiatalember fejlődését, de ami szintén nem utolsó szempont, nevetségessé teszik őt csapattársai előtt.

Orbán Gáspár, aki immár az élvonalbeli Puskás Akadémia profi szerződéssel rendelkező futballistája, kedden kezdőként lépett pályára csapatában a másodosztályú Vasas elleni találkozón. A Puskás Akadémia ugyan két góllal kikapott a szebb napokat látott, ám mostanság sehol sem jegyzett angyalföldi vetélytárstól, igaz, az NB1.hu beszámolója szerint a váratlan vereség legkevésbé Orbán Gáspár rovására írható. A miniszterelnök fia egy félidőn volt a pályán, kifejezetten jól játszott, és mindent megtett a sikerért.

Olyannyira nagyszerű volt, hogy az NB1.hu tudósítása szerint – Orbán Gáspár középpályást játszik – középen szinte nem is tudott támadást vezetni a Vasas, így azután kénytelenek voltak a széleken megközelíteni a Puskás Akadémia kapuját.

Aki csak kicsit is jártas a futball világában, vagy nem egyáltalán jártas, de olvasott már újságot, azt tudja, hogy az eredményes labdarúgás egyik alapvetése a széleken vezetett támadásokban rejlik. Persze, van amikor középen erőltetik a támadást a csapatok, de többnyire hiába: az eredményes játék majdnem mindig a széleken történő labdafelhozatallal történik, az ellenfél védői mögé kerüléssel, hosszú pontos labdákkal. Az a csapat, amelyik csupán középen erőlteti a támadást, rendszerint kevés sikerrel teszi ezt – a védők és középpályások ugyanis nagy hatékonysággal szűrik meg és rombolják szét ezeket a próbálkozásokat.

Nem nagy nóvum mindez, nyolcéves gyerekek is tudják már - a Puskás Akadémia játékosai és szakemberei, akik nyilván olvasták ezt a tudósítást, jót röhögtek rajta. Ha kedvelik Orbán Gáspárt, akkor vele együtt derültek ezen az ostobaságon, ha meg mégsem, mert játékával nem győzte meg őket, és ezért azt gondolják, hogy csak a papája miatt került be a csapatba, akkor persze más a leányzó fekvése.

De az NB1.hu nem érte be ennyivel. Ha csak ennyi lett volna, soha nem kezdtünk volna bele ennek a cikknek megírásába. Hanem a Simon Zoltán néven alkotó kolléga szövegszerkesztőjéből más érdekesség is előbújt: nevezett sajtómunkás ugyanis azt is megemlítette dolgozatában, hogy Orbán Gáspár az első félidő huszadik percében sárga lapot kapott. Idézet következik a tudósításból: „a csapat érdekeit szem előtt tartva, finoman lerántotta a kitörő támadót”.

A cikkíró fontosnak tartotta kiemelni, hogy Orbán Gáspár a lerántást a csapat érdekében követte el. Nem öncélúan tehát, butaságból, vagy hirtelen felindulásból, és nem is azért, mert felment nála a pumpa, amint azt hasonló esetben okkal feltételezhetnénk egy futballistáról. Ráadásul finoman rántotta le az ellenfelét, vagyis, nem brutálisan, hanem az elképzelhető legemberségesebb módon. Más futballisták persze nem a csapat érdekében szoktak szabálytalankodni, ők többnyire a saját önös érdekükből rúgják szét, rántják le, tartják fel az ellenfél játékosait.

A második félidőben - ekkor már Orbán Gáspár nem volt a pályán, mert edzője, megelőzvén a bajt, hogy netán a csapat érdekében még egyszer finoman szabálytalankodjon – lecserélte. Bölcs döntés volt amúgy, mert a Puskás Akadémia két másik játékosát valóban kiszórta a játékvezető, így a felcsúti csapat kettős emberhátrányban fejezte be a mérkőzést. A cikkíró azt nem részletezte, hogy a két bűnösnek, Farkasnak és Fabionak milyen előzmények után kellett elhagynia idő előtt a játékteret, de joggal feltételezhetjük, hogy ők, szemben Orbán Gáspárral, nem a csapat érdekében szabálytalankodtak, hanem csak úgy - meggondolatlanságból, vagy valami más, előttünk egyelőre ismeretlen okból. És persze azt sem tudjuk, vajon durván, barbár módon szálltak-e bele az ellenfélbe, vagy – ahogyan azt Orbán Gáspár is tette – finoman.

Ez a cikk - gyengébbek és szövegértési kihívásokkal küzdő olvasók számára jegyezném meg -, nem Orbán Gáspárról szól. Hanem a magyar közélet egyik szegletének, jelesül, a magyar sajtómunkás szakma egykor szebb napokat látott helyzetéről. Arról a világról, ahol az érvényesülés záloga nem a teljesítmény, hanem a lojalitásnak álcázott, öles nyelvcsapásokkal elegy lihegés.