Vigyázz, kész, átverés!
Nem szeretem a kész átverés jellegű műsorokat. Elismerem, hogy kezdetben, amikor ezek a viccesnek szánt programok elindultak, volt közöttük néhány...
Nem szeretem a kész átverés jellegű műsorokat. Elismerem, hogy kezdetben, amikor ezek a viccesnek szánt programok elindultak, volt közöttük néhány humoros, nevettető darab. Ám mintha mostanában a készítők kifogytak volna a valóban szellemes ötletekből. Lehet, hogy a világ lett durvább, de tény, hogy a tévés stábok ötletemberei által kitalált csínyek egyre kevésbé szellemesek - inkább bántók és megalázók.
Néhány hónapja az egyik átveréses műsorban azon kellett nevetnünk, hogy egy ismert ember kocsijában kábítószert találtak. Rendőrök állították le az autóját, kiszállították, majd mindenféle gyanús porokat szedtek elő a járműből. Hősünk egy szót sem értett az egészből, és a szó szoros értelmében szinte halálra rémült - társa, aki természetesen be volt avatva, miközben igyekezett ijedt arckifejezést vágni, alig tudta visszatartani a nevetését.
Végül, minden jóra fordult: a rendőrökről kiderült, hogy nem igaziak - ennek mostanában azért egy kissé ijesztő olvasata van – és hamarosan a szerintem csöppet sem nagyszerű ötlet kiagyalója is előkerült. Mindenki megkönnyebbült, mosolygott, átverő és átvert összeölelkeztek, mintha valami nagy jót tettek volna egymással. Jó, mondtam magamban, sztárok esetében még elmegy. Ők a nyilvánosság előtt élik életüket, a legtöbbjük – nem mindenki – tudomásul veszi, hogy a siker, a nézettség érdekében időnként olyan képet mutatnak róluk, amely enyhén szólva nem fedi a valóságot. Ráadásul, gondolom, őket megfizetik azért, hogy a nagy nyilvánosság előtt becsaphassák őket.
Az már viszont több mint bosszantó, amikor egyszerű, az utcán elkapott járókelőkkel űznek bugyuta tréfát a magukat jó fejnek gondoló tévések. Lehetetlen helyzetekbe hozzák őket, ijedtséget, szorongást, megaláztatást idézve elő bennük. A végén persze itt is kiderül az igazság: hogy a „Hülye vagyok” feliratú táblát csak viccből kellett húsz percen keresztül a magasba emelni, és az utcán heverő halottnak szerencsére kutyabaja. Ami számomra érthetetlen: a becsapott emberek, ahelyett, hogy rendesen lehordanák az őket átverőket, amikor rájönnek az átverésre, vidáman integetnek a kamerák felé - mintha még büszkék is lennének arra, hogy milyen jól átdobták őket a palánkon.
Ha engem egy ilyen televíziós stáb átverne, biztosan nem járulnék hozzá, hogy megszégyenítésem adásba menjen. Mondhatnánk erre, nem vagyunk egyformák. Ami egyébként csak részben igaz. Mert nem hinném, hogy létezik olyan ember, aki jó képet vág ahhoz, ha rájön, hogy becsapták a boltban, hibás gépkocsit sóztak rá az autószalonban, vagy a lakás, amit sok pénzért megvásárolt, közel sem olyan csendes, mint amilyennek mondták, ráadásul még be is ázik.
A televízió, úgy látszik, más tészta. Benne lenni a tévében, tizenöt percre híresnek lenni, hogy másnap felismerjenek a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén – hiúság, ember a neved.
A Metro újságban - www.metro.hu - megjelent cikk írott változata
