Vigyázó szemetek Pozsonyra vessétek!
Ezekben a napokban Szlovákiától hangos a magyar sajtó. Ami egyébként érthető, nagy az öröm odaát: északi szomszédainknál a jövő év...
Ezekben a napokban Szlovákiától hangos a magyar sajtó. Ami egyébként érthető, nagy az öröm odaát: északi szomszédainknál a jövő év elejétől már euróval lehet és kell fizetni. Hogy mennyit, az még a jövő titka, valószínűleg nem köszönt be az olcsóság, de tény: a szlovákok szárnyaltak, s a közös európai pénz bevezetésének minden feltételét teljesítették.
Igaz, nem könnyen, és nem minden előzmény nélkül. Az egész úgy kezdődött, hogy a szlovákok négy évvel ezelőtt azon vették észre magukat, hogy éppen csak befértek az unióba, mindenki lesajnálta őket, különösen mi, magyarok gondoltuk azt róluk, hogy alkalmatlanok a feladatra. Összekapták hát magukat, kitalálták, hogy megreformálják az országot.
Bevezették a vizitdíjat, a kórházi napidíjat, fizetőssé tették a felsőoktatást, bevonták a magántőkét az egészségügybe, szóval, csupa csúnya dolgot műveltek, és közben persze átalakították és egykulcsossá tették az adórendszert. Szó, ami szó, ott sem tetszett mindenkinek, amit Dzurinda és kormánya csinált. Még éhséglázadás is kitört, ám a kormány nem hátrált. Igaz, a következő választásokon belebuktak a nagyratörő változtatásokba, de ők legalább „szépen haltak meg”, mert elmondhatták magukról, hogy megcselekedték, amit megkövetelt az unió.
Azután jött egy új, konzervatív kormány, amely ígéretéhez híven visszavonta a vizitdíjat és a kórházi napidíjat – ám a nálunk szitokszónak számító reform egyéb elemeit meghagyták. Dzurinda és kormánya tehát feláldozta magát – ha nem is a haza, de a gazdaság oltárán. Utódaik pedig bezsebelték a hasznot, és most Szlovákiától hangos Európa, ők az eminensek, a bezzeggyerekek.
Mi is hajlamosak vagyunk az ő példájukkal előhozakodni, nem is ok nélkül. Amit elértek, tényleg becsülendő. Igaz, az átalakítás áldozatokkal is járt – a már említett éhséglázadás nem volt véletlen: a nyugdíjak ugyanis a miénknél 30 százalékkal kevesebbet érnek, szociális juttatásokra kétharmaddal költenek kevesebbet, mint mi, az ottani cigányság pedig még a magyarországinál is kilátástalanabb helyzetben van. Ez hát a szlovák csoda ára, ám ha a mérleg két oldalát nézzük, akkor bizonyára megérte nekik a sok áldozat. Le a kalappal előttük.
A szlovákok tehát megcsinálták, mi pedig irigykedünk és sajnáljuk magunkat. Pedig, bármennyire hihetetlen, nekünk is vannak eredményeink, nálunk sem minden olyan rossz, mint amilyennek mondjuk. Ezer sebből vérzünk, de a legfájóbb az, hogy nem vagyunk képesek hinni magunkban.
Márpedig enélkül nem megy: ha nap mint nap csak azt szajkózzuk, hogy velünk sohasem történik semmi jó, akkor idővel tényleg olyan rossz lesz a hangulatunk, hogy már az eurót sem lesz kedvünk bevezetni.
A Metro - www.metro.hu - számára írt cikk írott változata
Igaz, nem könnyen, és nem minden előzmény nélkül. Az egész úgy kezdődött, hogy a szlovákok négy évvel ezelőtt azon vették észre magukat, hogy éppen csak befértek az unióba, mindenki lesajnálta őket, különösen mi, magyarok gondoltuk azt róluk, hogy alkalmatlanok a feladatra. Összekapták hát magukat, kitalálták, hogy megreformálják az országot.
Bevezették a vizitdíjat, a kórházi napidíjat, fizetőssé tették a felsőoktatást, bevonták a magántőkét az egészségügybe, szóval, csupa csúnya dolgot műveltek, és közben persze átalakították és egykulcsossá tették az adórendszert. Szó, ami szó, ott sem tetszett mindenkinek, amit Dzurinda és kormánya csinált. Még éhséglázadás is kitört, ám a kormány nem hátrált. Igaz, a következő választásokon belebuktak a nagyratörő változtatásokba, de ők legalább „szépen haltak meg”, mert elmondhatták magukról, hogy megcselekedték, amit megkövetelt az unió.
Azután jött egy új, konzervatív kormány, amely ígéretéhez híven visszavonta a vizitdíjat és a kórházi napidíjat – ám a nálunk szitokszónak számító reform egyéb elemeit meghagyták. Dzurinda és kormánya tehát feláldozta magát – ha nem is a haza, de a gazdaság oltárán. Utódaik pedig bezsebelték a hasznot, és most Szlovákiától hangos Európa, ők az eminensek, a bezzeggyerekek.
Mi is hajlamosak vagyunk az ő példájukkal előhozakodni, nem is ok nélkül. Amit elértek, tényleg becsülendő. Igaz, az átalakítás áldozatokkal is járt – a már említett éhséglázadás nem volt véletlen: a nyugdíjak ugyanis a miénknél 30 százalékkal kevesebbet érnek, szociális juttatásokra kétharmaddal költenek kevesebbet, mint mi, az ottani cigányság pedig még a magyarországinál is kilátástalanabb helyzetben van. Ez hát a szlovák csoda ára, ám ha a mérleg két oldalát nézzük, akkor bizonyára megérte nekik a sok áldozat. Le a kalappal előttük.
A szlovákok tehát megcsinálták, mi pedig irigykedünk és sajnáljuk magunkat. Pedig, bármennyire hihetetlen, nekünk is vannak eredményeink, nálunk sem minden olyan rossz, mint amilyennek mondjuk. Ezer sebből vérzünk, de a legfájóbb az, hogy nem vagyunk képesek hinni magunkban.
Márpedig enélkül nem megy: ha nap mint nap csak azt szajkózzuk, hogy velünk sohasem történik semmi jó, akkor idővel tényleg olyan rossz lesz a hangulatunk, hogy már az eurót sem lesz kedvünk bevezetni.
A Metro - www.metro.hu - számára írt cikk írott változata
